Shock!

Biztos lesz majd, aki megró tájékozatlanságomért, de – legyen bármilyen szimpatikus és hiteles arc – nem követ(t)em Duff McKagan Guns N' Roses utáni dolgait, pedig pár éve a Mötley Crüe előtt elcsípett előzenekaroskodása Loaded nevű akkori csapatával még tetszett is. Lehet, hogy szimplán a zenei ízlésünk nem találkozott, elvégre anno ő volt „a punk" a Gunsban, de az is elképzelhető, hogy csak később ébredtem, mint ahogy a Velvet Revolert is kábé két éve hallgattam meg először rendesen. Ezek után szinte nyilvánvaló, hogy nem szakértőként érkeztem Debrecenbe, sőt, igazából még csak újságíróskodni sem akartam: elsősorban kimondottan a helyi kötődésű spanok által sokat emlegetett Roncsbár feltérképezése volt a cél ezen a hétvégén, és emellett pedig nyilván szívesen tekintettük meg Duffot ocóér. Viszont, mint az a koncert előtt pár nappal kiderült, helyi tudósítóink sajnos nem ve(he)ttek részt az eseményen, annak hordereje viszont mindenképpen megkívánja a megemlékezést, maradok tehát én. Mindenkit megnyugtatok, azért így sem került rossz kezekbe a dolog.

Mint ahogy a helyszínről is csak jókat tudok írni: anélkül pedig, hogy PR-cikkbe mennék át, legyen elég annyi, hogy a Roncsbár hiánypótló, Pesten is simán elférne egy hasonló, pláne hogy az arculat alapvetően rockos, és ez talán nemcsak Fejes Tamás érintettsége miatt alakult így, hanem a közönségigény is ezt hozta magával. Lényegében minden eseményszámba menő rockkoncertet itt rendeznek már meg a környéken, de ettől függetlenül télen-nyáron héderezhet az ember a nyáron fedett, télen pluszban fűtött udvaron, akárcsak egy jobbféle romkocsmában (természetesen ezúttal a legtöbb koncert-nemlátogató érkező meccset nézett). Én a magam részéről a fővárosban elég gyakran folytatok hasonló tevékenységet, de egy ehhez hasonló helyen még szívesebben tenném ezt – a helyieket nyilván nem kell erre bátorítani, de mindenki másnak is csak ajánlani tudom a feelinget, ha épp arra jár. Még talán a Dürer koncepciója hasonló, ha mindenáron összehasonlítási alapot akarok keresni.

Ahová amúgy szintén simán elmentem volna, ha ez a turné oda is elér, mert Duff neve szerintem duplaáron is (itt 2500 forint volt a jegy) is behozott volna ennyi embert, ha nem többet – pláne, hogy a koncertterem befogadóképessége miatt erősen limitálták az eladható jegyek számát. Na, nem baj, ez most így alakult, az alaphangulattal nyilván nem volt gond, úgyhogy alig vártuk, hogy megszólaljon a rákenróll, akármelyik fajtából. A sors pedig úgy hozta, hogy ezúttal a '70-es évek elszállós pszichedeliáját kaptuk meg egy kis ős-hard rockkal és a seattle-i kötődés révén persze grunge-dzsal megfűszerezve, ami a Screaming Treesből és a Mad Seasonból ismert Barrett Martin dobos személye miatt egyáltalán nem meglepő. Duff mellett ő a legismertebb zenész a formációban, de ez nem jelenti azt, hogy Benjamin Anderson billentyűs és Jeff Angell gitáros-énekes ne lenne erős színpadi egyéniség – előbbit ugyan az első két szám alatt nem is láttam, mert ült (a Roncsbár egyetlen komoly hibája talán a színpad magassága, még az én 192 centim is gyakran lábujjhegy-mankóra szorult), de később kiderült, hogy pörög ő is, hangzása, Ray Manzareket és John Paul Jonest idéző díszitései pedig markánsak. A frontember pedig ugyanolyan ütnivaló excentrikus és nyegle, hasonlóan nyafogós hanggal, mint Scott Weiland, csak vele vélhetően könnyebb dolgozni. Máskülönben Duff biztos nem ment volna el örömzenélni ebbe a bandába, ahol – bármennyire is ő a húzónév – „csak" egy basszusgitárosként funckionál, aki élvezi a jammelős muzsikát. Még csak azt se mondanám, hogy minden szem rá szegeződik, mert – bár kétségtelen, hogy szerkesztőségünk férfitagjai már most, átlag tizenöt évvel fiatalabban és nagyságrendekkel kevesebb önpusztítás után is sokkal szarabbul néznek ki, mint ő – a közönség figyelme abszolút demokratikusan oszlik meg, és leginkább a zenére koncentrálódik. Mondjuk az külön tetszett, hogy a faszi időnként fogta magát, hátat fordított, majd szépen dőlt egyet, a rajongók pedig ilyenkor diszkréten megtartották pár pillanatra. Duff biztos lehetett benne, hogy megfogják és el is engedik utána.

Az ilyen pillanatok tökéletesen illettek a zenéhez, ami – a csapat egyetlen lemezét párszor áthallgatva is mondom – bár nem átütően egyedi vagy kiemelkedő, de péntek-szombat esti lelazult klubozáshoz tökéletes, zenekarnak és közönségnek egyaránt. Mint mondottam volt, nem ez az évszázad muzsikája, és nem is akar az lenni, de lemezen is hallgattatja magát, és az is mond azért valamit, hogy a lemezt a koncert másnapján meghallgatva is emlékeztem a legtöbb számra – ott pedig nem látjuk Duffot, tehát elmondható, hogy a dalok extra marketing nélkül is megállják a helyüket. Ha az ex-gunner nem lenne itt, legfeljebb megmaradtak volna a seattle-i klubokban, ahol ugyanolyan élvezettel néztük-hallgattuk volna az előadást, ha épp arra járunk. Persze ha ez egyszer megvalósul (bakancslistám előkelő helyén szerepel egy Amerika rakenroll helyszíneit bejáró túra), ugyanúgy örülni fogok egy tökismeretlen helyi bandának is.

Fotók: Molnár Péter (a Hajdú Online engedélyével)