Shock!

A rockzene és az egész ehhez kapcsolódó zenei színtér öregszik, melyet mi sem példáz jobban, minthogy egyre-másra indulnak tematikus turnéra zenekarok, hogy egyben eljátsszák valamelyik klasszikus lemezüket (Emlékeztek, hogy a Slayer a Szigeten a Reign In Bloodot tolta? Igaz, ők még a divathullám előtt kezdték, de talán az előfutárai voltak ennek a hullámnak.) Új, friss dolgot, főleg olyasmit, ami felrázza az állóvizet, szinte már lehetetlen kitalálni a műfajban, ezért mindenki marad a biztonságos tíz-húszéves, vagy még régebbi lemezek felelevenítésénél, amivel tulajdonképpen a rajongók is rendkívül jól járnak, hiszen ki ne szeretné hallani teljes egészében valamelyik régi (betéve tudott) kedvencét a szokásos turnésetlist helyett? Warrel Dane sem először indult ilyen tematikus turnéra, igaz, korábban Brazília egy részét járta végig 2015-ben, illetve megfordult Görögországban néhány helyen, meg Tel-Avivban is. Idén szerencsére a turné Európa más részeire is átkerült, aminek sok egykori Nevermore-rajongó méltán örülhetett, még akkor is, ha az elfogultságot félretéve: ez így már azért mégsem az igazi.

Ha figyelemmel követted Warrel Dane munkásságát, feltűnhetett, hogy egy ideje a Sanctuary mellett brazil srácokkal zenél együtt – a YouTube-on és a közösségi oldalakon is lecsekkolható mindez. Az évek alatt bebizonyosodott, hogy ez a zenekar életképesebbé vált néhány hakni-jellegű fellépésnél, hiszen viccből nem ugrik át földrészeket senki egy közepes méretű turné erejéig. Persze nyilvánvalóan anyagi okok is közrejátszanak abban, hogy miért éppen Brazíliából toborzott Warrel maga mellé tartósan zenészeket, azt meg csak remélni mertem, hogy nem lesz kínos a fellépésük – mert azért valljuk be, a Nevermore klasszis zenészekből állt, Jeff Loomisból pedig csak egy van, és pont. Bevallom, nem vártam túl sokat tőlük, sőt, igazából némelyest rettegtem is, hogy vállalhatatlanul rosszul alakul az egész. Szerencsére nem így lett, de persze azért kezeljük a helyükön a dolgokat.

A két előzenekart nem láttam, mivel egy régi baráttal beszélgettem (Erdélyi Petiék érzésem szerint elnézik ezt nekem, a görög zenekar véleménye meg nem túlzottan érdekel, annak fényében főleg nem, amit a koncert után a bárpultnál művelt az egyik nemannyiraokos tagjuk), így a főzenekar kezdésére sétáltam a Dürer nagytermébe. Sosem csíptem igazán a Dürert, nem szól igazán jól (ez most is beigazolódott), a fényekről (illetve azok hiányáról) meg hosszan tudnék mesélni, de hagyjuk is, a lényeg, hogy egyben hallhattuk a kultikus és mára már klasszikus (tizenhat éves ez is!) Dead Heart In A Dead World lemezt.

Nehéz elfogultság nélkül beszélni ezekről a dalokról, nyilvánvalóan minden jelenlévőnek rengeteg kellemes emléke kapcsolódik számos tételhez, az meg csak hab volt a tortán, hogy a Believe In Nothing-féle ritkábban játszott slágerek (tudtad, hogy jelentős részét Warrel írta, például a jellegzetes szólót is ő találta ki?) mellett olyan, talán élőben sosem játszott dalok is megszólalhattak, mint például trükkös gitártémával domborító Insignificant, ami azon kívül, hogy az egyik személyes kedvencem, kimondottan drámai erejűvé vált aznap este. És talán tényleg azért, mert nem játszották agyon korábban. Warrel annak ellenére, hogy egyre riasztóbb módon vékony, még mindig nem evilági figura, tényleg beleadott mindent, ugyanolyan mániákusan járkált körbe a színpadon, mint régesrégen, megvolt a mikrofonállvány mellé a levegőbe felrúgás a megfelelő helyen, láthatóan még mindig a színpad az ő igazi terepe. Tény, hogy a hangja nem volt olyan formában, mint a tavalyi Sanctuary-koncerten, a magasakat rendre elcsalta, mélyebbre transzponált sokmindent, de hát öregszik ő is, egy „mindennap valahol játszunk"-jellegű turné többet kivesz már az emberből az „ő korában", ezt el kell fogadni. Nem mondom, hogy olykor nem villant be az az E-klubos koncertjük, amikor először láttam őket, a mai napig pontosan fel tudom idézni az akkori fortyogó hangulatot, ami a színpadon és a nézőtéren érezhető volt. Sosem lesz már hasonló sem, ezzel együtt kell élnünk, és hozzuk ki abból a maximumot, amit most kapunk.

Mindezek ellenére, ha be-becsuktad a szemed, akár még vissza is repülhettél az időben jó pár évet, a brazil srácok megtették a tőlük telhetőt, a bassszusgitáros Fabio Carito például messziről, hunyorogva akár még a fiatal Jim Sheppard is lehetne: ugyanúgy földig hajolva játszik olykor, és rohangál, mint Jim fénykorában. A két gitáros, Johnny Morales és Thiago Oliveira is ügyesek, de... de azért sokszor megküzdöttek egy-egy szólóval, és volt pár olyan emblematikus futam, ami valahogy teljesen máshogy sikerült, mint kellett volna. A dobos srác, Marcus Dotta is rendben volt, de baromira látszott rajta a full feszült koncentrálás, szóval messze nem olyan laza és látványos, mint Van Williams. Ha mindenáron fogást szeretnék találni rajtuk, a fentebb felsoroltak akármelyikét említhetém, de hozzáteszem: én SOKKAL rosszabbra számítottam, és végeredményben kellemesen csalódtam a zenekarban.

A teljes Dead Heart után egy rövidebb záró blokk következett, amolyan bővített ráadásként, a az ős-káoszt tökéletes formába öntő Enemies Of Realityvel, a szólóalbumos Brother átformált koncertverziójával, egy új, a második szólólemezre íródott szerzeménnyel, amely az As Fast As The Others címet kapta, és ahol felsejlett bennem az a gondolat, hogy rettenetesen nehéz lesz Peter Wichers és Matt Wicklund cipőjébe lépni. A Praises To The War Machine-ről elhangzott még a When We Pray (egyébként az a lemez a mai napig tízpontos számomra, abszolút kiállta az idő próbáját, bármelyik szerzeményt meghallgatnám róla élőben), majd a megunhatatlan Bornnal zártak, az utolsó igazán kiváló Nevermore-lemezről. Aztán volt közös fotó a közönséggel, ami manapság kihagyhatatlannak tűnik a zenekaroknál, majd a végén egy sor az Augustból külön (köszönöm innen is).

Úgy gondolom, kár a kákán csomót keresni, örüljünk, hogy láthattuk őket, aztán ha esetleg a kettes szólólemezzel újra erre jönnek, azon is ott leszünk. (A kommentszekció fel nem tett kérdésére máris válaszolva: Vörös Attila a színpad széléről nézte végig a koncertet, begipszelt kézzel. Ha nem történt volna vele egy kis sportbaleset, egy-két dal erejéig talán ő is beszáll, és a helyükre kerültek volna azok a gitárszólók is.)