Shock!

El lehet éppen vonulni eltartott kisujjal a kertek alatt is, de ha őszinték akarunk lenni, be kell látni, hogy a black metal több-kevesebb mértékben mindig is színház volt. Az volt már Dead és az egészen korai Mayhem idejében is, és amíg ilyen fajsúlyos képviselő vannak a jelenkori színtéren, mint például a svéd Watain, köszöni szépen, él és virul ez a vonulat. Kivételesen semmi gúny nincs ebben a megállapításban részemről, mindenkiben feltámad néha a gondolat, hogy megnézzen egy jó színházi előadást, és ha így van, akkor lehetőleg olyanok társaságát keresi, akik ennek a legértőbb művelői. Ezúttal én is a látványos előadás és egy nagy favorit kedvéért merészkedtem az oroszlánbarlangba.

Kezdésként mindjárt az a meglepetés ért, hogy a bejárattól balra kellett fordulni a hangverseny felé – valamiért azt gondoltam, hogy a szűk öt éve az akkori Barbát becsülettel megtöltő Watain a nagyobbik teremben zajong majd, de nem így történt. A finn Concrete Winds programját akár a falakon kívülről is hallgathattam volna, annyira hangos az érkezésemkor már üzembe is helyezett zajkeltő gépezetük, ami a terembe lépve a fájdalomküszöb környékéig fokozódott. Nem mondom, hogy a trió nem húzott pár váratlant, például általuk megismerkedhettünk a szögekkel kivert, tremolókaros Stratocasterrel és a traktorvontató láncok testre applikálásának helyes megfejtésével. De azért nem volt ez egy feledhetetlen félóra, óriási sikamika, csörömpölés sokkal inkább, szigorúan a legfelső bpm-tartományban, némi gitárnyakon mászkálós „varázslattal", hogy ne tűnjön fel, mennyire faék egyszerűségű amúgy ez a kvinttologatós mutatvány.

Ahogy arra már célozgattam, nem a headliner, hanem a Különleges Vendég volt számomra ezen az estén a fő attrakció. A Bölzerről van szó, akiket azóta próbálok minden egyes alkalommal elcsípni, amióta először jöttek szembe az A38-on, akkor éppen a Taake vendégeként. A svájci csapattal kapcsolatban szinte minden zeneipari klisé megdől, ők se lemezen, se élőben nem azt nyújtják, mint amit egy „normális" működésű zenekartól elvárnánk. Ezt erősíti, hogy 2019-es keltezésű a legutóbbi EP-jük, azóta látszólag teljes a csend lemezkiadás terén, ugyanakkor folyamatosan turnéznak, még ha jellemzően előzenekari státuszban is. Ráadásul szeretik az új témáikat közönség előtt kipróbálni, így a hallgatóság olykor számára ismeretlen nótavázakkal szembesül. Így volt ez most is, a kirendelt egy órában (!) játszottak egyelőre még kiadatlan tételeket, plusz nagyjából vegyesen, bármit a korábbi kiadványaikról.

A lényeget úgysem adhatja vissza semmi más, mint az élő megtapasztalás, hogy miközben Fabian Wyrsch dobos a füstködbe bújva kalapálja a talpalávalót, Okoi Thierry Jones énekes/gitáros a jelenlévők, sőt, a terem fölé magasodva sulykolja belénk a Bölzer esszenciáját. A Dødheimsgarddal közös koncertjük kapcsán írtam már annak technikai megvalósításáról, hogyan tudnak duóként is úgy megszólalni, mint mások két-három gitárral, emellé viszont felnő jelentőségben az a tény, hogy a frontemberük egyértelműen színpadra született, az első pillanattól kezdve magára vonzza a tekinteteket, miközben örvénylő, kifacsart death/black metaljuk szimplán magába szippant. Minden alkalommal letaglóz, milyen magától értetődő módon, mekkora „stábbal" tudnak előállítani ilyen súlyos zenét, és az előadásuk végén úgy érezheted magad, mint aki áthaladt egy dinoszaurusz komplett emésztőrendszerén. A Bölzer úgy zseniális, ahogy van.

Utánuk azonban már minden és mindenki a Watainre várt, a színpad nemkülönben, hiszen helyből akkora létszámban vonultak fel, mint az előző két zenekar összesen. Pár óriási gyertyát már a technikusok meggyújtottak, de természetesen a frontember Erik Danielsson is fáklyával a kezében érkezett, amelyet a maradék fények teátrális fellobbantását követően szépen át is passzolt az első sorban állóknak. A színpadkép most nem tűnt annyira látványosnak, mint az emlegetett legutóbbi alkalommal, pedig a kisebbik színpadra is felpakoltak szerintem mindent, ami a kamionjukba belefért. Az este utolsó meglepetését az hozta, hogy a főattrakcióra sem telt meg a Blue Stage előtti tér, pedig kimondott heringezésre számítottam, ha már így össze kellett húzniuk magukat. A megszólalás amúgy az egész este során rendben volt, nyilván a zene gőzkalapács jellegére kihegyezve, ez itt most nem a konzisok terepe volt, nyilván.

Danielssonék sok meglepetést ezek után már nem okoztak, a programjuk a tavalyi The Agony & Ecstasy Of Watainre és a Lawless Darknessre épült, és ezekre a dalokra bármikor kellemesen el lehet bólogatni, miközben a füstölő fordított keresztekkel és sasokkal flörtölünk. Azért a közel negyedórás Waters Of Aint betenni a legvégére bizony tökös húzás volt, még ha azért eksztatikus fogadtatásról nem is tudok beszámolni. A Watain becsülettel hozza évek óta, ami tőlük elvárható, a mélynövésű Danielsson is karizmatikus vezérré nőtte ki magát, akinek karmozdulataira ennél nagyobb tömegek is egyként mozdulnak meg. Egy olyan koncertre volt szükségem, ami pár órára kiránt az általános szürkeségből, és ez kétségtelenül olyan volt. Ha nem is volt ennek fő letéteményese a Watain, ők tették fel a pontot az i-re.

Fotó: Metal.hu