Shock!

Bruce Springsteen nem napjaink, hanem sokkal inkább egy letűnőben lévő világ hőse: a kisemberé, a(z elnyomott) munkásosztályé, a meg nem értetteké. És álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is magyarul olvashatom az énekes önéletrajzi könyvét: amikor 2016-ban megjelent a tengerentúlon Born To Run címmel, még gondolkodtam azon, hogy csak meg kellene venni, de időm és energiám úgysem lett volna erre a bő ötszáz oldalas műre angolul. (Itt jegyezném meg, hogy a magyar cím ez esetben találóbb, hiszen a másik dalcím értelme és a mögötte lévő életérzés igazából eredeti nyelven jön át.) Aztán tavaly év vége felé egy könyvesbolti bóklászás során fedeztem fel, és azonnal lecsaptam rá. Nem olvastam el együltő helyemben: egyrészt aránylag sűrű szedésű, vaskos kötet, másrészt Springsteen irodalmi stílusa elég terjengős, szövevényesen fogalmaz, el-elkalandozik, tehát rá kell hangolódni. Ha épp csak tíz-húsz percem volt belemélyedni valami könyvbe, ebbe inkább bele sem fogtam, mert tényleg idő szükségeltetett hozzá, hogy mást ne mondjak, meg kellett adni a módját. Tehát ne valami könnyed nyelvezetű, sztorizós önéletírást képzelj el, sokkal inkább egyfajta írásos terápia az Amerikában születtem. De nem csak Springsteen számára, hanem nekünk, olvasóknak is.

Igazából érthetetlen, hogy miért nem írtunk egyáltalán Springsteenről és a zenéiről a Shock! kezdete óta, hiszen konkrétan egyik gyerekkori hősömről van szó, bár hozzáteszem, hogy a 2014-es High Hopes című lemeze előtt hosszú évekre visszamenőleg elvesztettem a fonalat vele kapcsolatban. Így utólag, a könyvet elolvasva és a teljes diszkográfiát közben végighallgatva magam sem tudom, mi volt ennek az oka. Főleg, hogy jó ideje fenem a fogam egy Boss-koncertre valahol Európában – nálunk sajnos vajmi kevés az esély rá, ha esetleg még átruccanna errefelé. A könyv mindenesetre újra meghozta a kedvemet, hogy sűrűbben vegyem elő a lemezeit, és most, hogy tényleg mindent újra meghallgattam, rájöttem, milyen remek dalokat írt már a kezdetektől fogva. Tény, hogy a Born In The USA lemez, amivel én is megismertem, más dimenzióba helyezte Springsteent, mint a korábbiak, bár persze ehhez jó helyen és jó időben is kellett lennie. A szóban forgó lemezt egész pontosan 1986. február 22-én vásároltam meg, 250 forintért (ha nem csal az emlékezetem), aminek a felét tudtam csak összegyűjteni nagy nehezen, a másik felét a bátyám pótolta ki (örök hála neki ezért!). 1988. szeptember 6-án pedig ott voltam a Human Rights Now! nevű turné budapesti állomásán, ami maga a csoda volt akkor számomra.

A könyv tényleg a kezdeteknél, tehát családi gyökerek bemutatásával indít, majd a kisgyerekkortól az iskoláskoron át a gimis első zenekarig, rengeteg háttérinformációval Bruce családját, a környezetet, az akkori miliőt és persze a gondolatait illetően. De kell is, hogy pontosan megértsük, honnan indult és miért formálódott azzá a Bruce Springsteené, akit már mi megismerhettünk – legalábbis a dalain keresztül. Régi nagy kedvencekről olvasni valahol mindig „megterhelő", hiszen nem kellemes a mítosz lerombolódása, nyilvánvalóan én is tartottam ettől, de szerencsére semmi tragikus nem derült ki róla, csak erősödött az idealizált képem egy erős jellemű, konok, saját céljait megvalósító emberről. Nyilván helyenként PC módon kellett fogalmaznia, meg érthető, hogy szalonképtelenebb események nem kerültek a könyvbe – de igazság szerint nem kívánatos turkálni más szemetesében, főleg évtizedek elteltével. Springsteennek személyes szinten így is bőven megvoltak a saját hullámvölgyei, meg persze az E Street Banddel is, főleg, ha a sok éves különválást nézzük, de a lényeg úgyis az, hogy „öreg korukra" megjött az eszük (és meg tudtak egyezni a pénzügyekről). A Tunnel Of Love utáni zenei korszakot kicsit kurtán-furcsán fogja össze, a Lucky Town és Human Touch lemezekről talán ha három sor esik, pedig érdekelt volna ezeknek a valóban nem túl jól sikerült albumoknak a háttérsztorija is. Igaz, innentől kezdve az internet korába léptünk, és sokkal jobban nyomon követhető akár utólag is, hogy melyik évben mi történt. A késői korszakban a megváltozott világgal, zeneiparral talán már ő sem nagyon tudott mit kezdeni, így sokkal gyorsabb ütemben lépünk túl úgy uszkve bő húsz évet. Persze időközben Springsteen is családos ember lett, amiről rendkívül rokonszenvesen, és korántsem tolakodó módon vall.

Számomra roppant izgalmas volt olvasni és felfedezni a Tunnel Of Love lemezig bezárólag minden egyes albumhoz tartozó háttérsztorit, készítésük történetét, egyes dalok eredetét, meg persze azon bizonyos klip elkészültéről is többet megtudni, amit Juhász Előd Zenebutik műsorában láttam először, és azonnal a rajongójává tett. (Dancing In The Dark, ki ne ismerné? Utána évekig a nyáron diákmunkával megkeresett pénzt Springsteen-bakelitekre költöttem Bécsben.) Izgalmas volt olvasni az '50-es és '60-as évek külvárosi munkáséletet élő Amerikájáról, és köztudott, hogy Springsteen a munkásemberekhez szólt, tehát valahol az egyszerű, némelyest kilátástalan sorsú néplelket szólította meg, ami annak idején, a vasfüggöny mögött másképp volt érzékelhető már a '80-as évek második felében, érthető módon. Más kérdés, hogy ahogy jobban beleástam magam az életművébe, AKKORA különbség az ottani és az itteni szegény munkásosztály között nem nagyon volt, főleg, ha mondjuk az alkohollal küzdő apa figuráját tekintjük. Erősen meglepett, milyen részletgazdag módon mesél Bruce az apjával szembeni egész életén át tartó „harcról", illetve az elfogadás hiányáról, amit a könyv jelentős részében hosszan fejteget, elemez, ezért is említettem az elején, hogy akár önterápiaként is felfogható mindez, főleg annak fényében, hogy évtizedeken (!!!) át pszichológushoz is jár(t).

A könyv utolsó pár oldalán pedig olyan pőrén tárja fel a hatvanas évei elején rátört vívódásait, gondjait, ami bizony szíven ütött. Soha nem gondoltam volna, hogy Bruce Springsteen depressziós, és tizenöt éve gyógyszereken él, amiről megkapó, sőt, sokkal inkább zavarbaejtő őszinteséggel ír, és általa még közelebb fogjuk érezni magunkat hozzá, hiszen saját esendőségét tárta elénk. Másrészt ez a pár oldal azok számára is érdekes lehet, akik nem értették a tavaly elhunyt Chester Bennington és Chris Cornell kapcsán, hogy mi játszódhatott le bennünk, hiszen „olyan jó dolguk volt, mi bajuk lehetett egyáltalán" – talán Springsteen könyvének segítségével egy kicsit jobban meg lehet érteni, miféle gondolatok játszódnak le EGYÁLTALÁN ilyenkor a depresszióval küzdők fejében. Bízom benne, hogy A Főnök azóta összeszedte magát, és már lassan a hetedik x felé közelítve (atyaég, ez hogy lehetséges?) kiszakad belőle egy újabb lemez, és meglátogatja Európát egy turné erejéig. Amíg még bírja, amíg még láthatjuk őket. Mert hősökre mindig szükség van. Én pedig megígérem, hogy ott leszek valamelyik állomáson.

„Úgy mutatom be a történetemet, mint egy hosszú, hangos imádságot – ez az én varázstrükköm. Remélve, hogy megérinti a lelked, aztán elenged, hogy továbbhaladj, feltöltekezve. Remélve, hogy amit olvasol, hallasz, énekelsz, az megmozgat valamit benned és a véredben, hogy erőt ad, vagy segít abban, hogy meglásd a lényeget a saját történetedben. Add tovább."