Shock!

December 13-án, tragikus hirtelenséggel, egy szívinfarktus következtében elhunyt Warrel Dane. A Sanctuary és a Nevermore énekesét 56 éves korában érte a halál, miközben Brazíliában dolgozott második szólóalbumán. Noha Warrel az undergroundon kívül nem számított ismert figurának, bátran kijelenthető: a metalszíntéren még akkor is ikonikus státusznak örvendhetett, ha egyébként karrierje legnépszerűbb időszakán ő is túllépett már. Az énekes ilyen-olyan módokon, közvetve és közvetlenül a Shock! teljes működését végigkísérte: személyes hangvételű összeállításunkban rá emlékezünk.

Valentin Szilvia: Azt, hogy mennyit jelentett nekem a Nevermore zenéje, a cikkekben már leírtam. Az, hogy mit jelentett nekem Warrel Dane barátsága, leírhatatlan. Itt ülök a félsötét irodában, és órák óta nem hiszem el, hogy megtörtént. Hogy Warrel Dane tényleg nincs már. A decemberi hónap az elmúlt években tartogatott néhány családi és kevésbé személyes, de tragikus halálhírt, ezért jó ideje mindig félve futok neki az év utolsó hónapjának. Nehéz most szavakba önteni, mit érzek, hiszen egy egykor elérhetetlen, konkrétan az egyik legnagyobb kedvenc énekesemből az évek folyamán jóbarát lett, akivel nagyon sokat beszélgettünk, órákig, hetekig, hónapokig, évekig. Zenéről, filmekről, családról, személyes dolgokról, macskákról, vagy csak teljesen elmebeteg dolgokon röhögtünk, ha meg éppen "hülye" volt, viccesen leteremtettem. Mint akármilyen más barátot, aki mondjuk földrajzilag közel van. Itt nem számított az a pár ezer kilométer sem.

Tisztán emlékszem az első interjúnkra (és amikor először mondta röhögve az élet értelme kérdésre, hogy Nothing!): az E-klubban volt 2003 októberében. Még csak „átlag" rajongóként mentünk, majd a koncert szervezője sajnálkozva jött oda hozzánk, hogy lemondta az interjút, mert fáj a torka, nincs jól, aztán visszament Warrelhez, aki hátul ült kapucniban, teát szürcsölgetve. Pár szót beszéltek, és jött vissza a szervező, hogy mégis megcsinálja, menjünk. Talán megesett a szíve rajtunk, ahogy olyan szomorúan, szerencsétlenül álltunk ott. Sajnos már soha nem fogja megtudni, de amikor először kezdtünk rendszeresen, napi szinten beszélgetni, épp a padlón voltam, és sokat segített azzal, hogy elterelte a gondolataimat. Dalokat küldözgetett, és megtisztelt a bizalmával: félkész demókat küldött át, hogy mit szólok hozzá. Aztán később megszakadt az ilyen sűrű, rendszeres kommunikáció, de azért tudtunk egymásról mindig, még ha ritkábban is beszéltünk.

Legutóbb november 14-én hívott fel, Brazíliából, ahol készült az új lemeze. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy „I miss you", amire mi mással lehet válaszolni, hogy „I miss you too, darling"? Mesélt a kinti dolgairól, megmutatott jó pár dalt a készülő lemezről, és boldogan ismételte, hogy érzi: élete egyik legjobbja lesz. Mondtam neki, hogy ez bizony love it or hate it lemez lesz, de talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Nevermore-rajongók (egy része) nagyon örült volna ezeknek a daloknak.

Nincs hálátlanabb dolog, mint egy barát halálhírét fogalmazni, aztán nekrológot írni, miközben még mindig azt hiszem, hogy ez csak egy rossz álom. És most már azt is tudom, hogy miért ébredtem fel aznap hajnalban egy rémálomból, és nem tudtam visszaaludni, csak zakatolt az agyam. Warrel súlyos démonokkal küzdött egész életében, amelyek végül felülkerekedtek rajta, túl korán fogyott el az energiája. Azt hiszem, elég sok időnek kell eltelnie, hogy ne összeszoruló szívvel hallgassak meg bármit tőle.

Köszönöm a zenét, az érzéseket, a szavakat, hiányozni fogsz mindig. Jó utat, drága öreg barátom. See you on the other side, old man.

Draveczki-Ury Ádám: A Future Tense és Next In Line klipeket, illetve felületes belefüleléseket leszámítva a Nevermore Dreaming Neon Blackje volt az első Warrel Dane-lemez, amit egyvégtében és odafigyelve meghallgattam valamikor a '90-es évek végén, nagyjából a megjelenése környékén. Az ember egyből érzi, ha valami különleges és kiugró, én is így voltam ezzel, bár utólag is úgy látom: az az album erősen hangulatfüggő a maga sötét elborultságával. Így aztán rendszeresen pörgettem a következő időszakban, de ezzel együtt is csak a csapat „fekete lemezével", a Dead Heart In A Dead Worlddel váltam igazi rajongóvá a következő évben. Méghozzá azonnal. Aki megélte azokat az éveket a színtéren, netán ott volt a 2001-es, Annihilatorrel és Soilworkkel közös, elképesztően forró hangulatú bulin az E-Klubban, bizonyára egyetért velem: azokban az években minden tekintetben a Nevermore volt a metal egyik abszolút topzenekara. Akkorra persze már csúcsra járt a tradicionális vonal visszatérése, de a csapat azon kevesek közé tartozott, akik a sok múltbeli klisé felmelegítése mellett valami mást, valami újszerűt, innovatívat is csináltak. Több szempontból is hagyományőrzően játszottak, ám a dalaik bizonyosan nem születhettek volna meg a '80-as években. És micsoda dalok voltak ezek... Nem véletlen, hogy az a bizonyos album az egész ezredfordulós metalgeneráció alaplemezei közé tartozik. Én is gyorsan visszaástam utána, és feltétlen hívük maradtam egészen a bő tíz évvel későbbi leparkolásig.

A Nevermore nagyszerűségének több összetevője is volt. Az egyik nyilván Jeff Loomis kivételes zsenialitása, ezen nincs is értelme vitázni, a csapat azonban sosem válhatott volna ennyire kiemelkedővé és összekeverhetetlenné zenéjük éteri, sötét hangulata nélkül. Ennek pedig minden kétséget kizáróan Warrel Dane volt a letéteményese. Jellegzetes dallamvilágát vagy szeretted, vagy nem, de mindenképpen az igazán nagy karakterek egyike volt. Ráadásul ha végigtekintünk a diszkográfián, hihetetlen érési folyamatnak lehetünk tanúi az első Sanctuary még kiforratlanabb, túlzásba vitt sikoltozásától kezdve az Into The Mirror Black letisztultabb dallamain át a Nevermore-karrier mindvégig koherens, mégis mindig kicsit mást villantó állomásaiig. Ráadásul még annál is többet tudott, mint amit ezeken a lemezeken megmutatott magából: pusztán ének tekintetében én például a mai napig egyetlen szólólemezét, a 2008-as Praises To The War Machine-t tartom a legsokoldalúbb munkájának. Ami pedig erős képekkel teli szövegeit illeti, nem tudok találóbbat mondani Peter Wichersnél: valóban fantasztikus énekes volt, de még nagyszerűbb költő. Tökéletes megfogalmazás.

Személyesen mindössze egyszer találkoztam Warrellel, a 2010-es Metalfesten, és nem nevezném a dolgot minden szempontból sikeresnek. Késő éjjel ültünk le vele a borzasztó csillebérci szocreál közepén, de annyira indiszponáltnak bizonyult, hogy a végén meg sem írtam az interjút, mert semmi értelme nem lett volna. Nem hibáztattam: eleve totál műsoron kívül, puszta jófejségből, illetve Szilvivel ápolt személyes barátsága miatt vállalta el a dolgot teljesen spontán, de baromi fáradt volt. Van ilyen, a zenész is ember. Ez már persze a Nevermore végstádiumában történt, és még emlékszem, gondolkodtam is rajta, mennyire más karakter Dane, illetve a kicsivel korábban meginterjúvolt, nagydumájú, nyitott Loomis. Nem is lepett meg, hogy kicsivel utána szétmentek...

Egy jó hangulatú Sanctuary-telefoninterjúval pár év múlva kipipáltam a derűs, pozitív Warrelt is, de azért ezzel együtt is látszott, hogy komoly bajok vannak nála. Az énekes mindig is nehéz esetnek számított – az amerikaiak „tortured soul"-nak mondják az ilyet, igazán jó, a lényeget ennyire lefedő magyar kifejezés szerintem nem létezik. Sérülékenysége, érzékenysége, örök magányossága nyilvánvalóan perdöntő szerepet játszott abban, hogy ennyire mély, tartalmas zenét alkotott, meg persze abban is, hogy végül – számos más művészhez hasonlóan – bekerült abba a bizonyos spirálba, amiből nincs kiút. A Sanctuary első – és sajnos utolsó – magyar koncertjén már szó szerint ijesztően festett, és nem hallottam sok jót a hazai szólófellépéséről sem. Vagyis nem mondhatnám, hogy meglepett a halálhír, de az embert akkor is megütik az ilyen esetek, főleg, hogy Warrel is tele volt tervekkel: új szólólemez, feldolgozásalbum, új Sanctuary, meg persze nagyon elméleti szinten, talán, valamikor a középtávú jövőben megint egy kis Nevermore. Ő legalábbis nem zárta ki a lehetőséget, én pedig bíztam benne, hogy egyszer összehozzák. De mint oly sok mást, most sajnos ezt is végleg el kell engednünk, meg őt magát is. A zenéjét szerencsére nem – az örökre itt marad.

Kiss Gábor: Gyerekkoromban rengeteg kazettát kölcsönöztem ki a káposztásmegyeri Szabó Ervin könyvtárból. Többek között így eszméltem rá a Genesis, Phil Collins, a Megadeth és a Black Sabbath zenéjére is, illetve innen gyűjtöttem be a teljes Queen-diszkográfiát. Kábé 15-16 éves lehettem, amikor egyik alkalommal egy olyan válogatás került a kezembe, amin 1990-ben megjelent anyagokról szemezgettek. Volt rajta Meliah Rage, Ozzy és Suicidal Tendencies, meg rögtön nyitányként a Future Tense a Sanctuarytől, benne egy varázslatos hangú, különleges dallamérzékkel megáldott frontemberrel. Kapásból lenyűgözött, és egyértelműen ütött is minden mást a kaziról, én pedig ahogy tudtam, be is szereztem a teljes Into The Mirror Blacket, ami azóta is ott van a legnagyobb kedvenceim között. Warrel Dane és a Nevermore pedig innentől kezdve végig velem is maradt.

Emlékszem, 1998-ban, az Overkill-lel közös buli napján rendezett Nevermore-dedikáláson az MCD Zeneáruház előtt kígyózó sorban álltam egyik cimborámmal, rövidgatyában, kezemben az utcáról kapart koncert-plakáttal. Épp valami rettenetes, spandex-gatyás Saxon-fotón röhögtünk, amikor is egy kitömött hollót szorongató, tetőtől talpig feketébe burkolózott lány közölte, hogy igazából mi, „köcsög rapperek" vagyunk nevetségesek. A sorsnak viszont volt humorérzéke, 2011-ben, a PeCsában Warrellel készült közös fotónkon ugyanis pontosan „köcsög rapperekként" pózolunk. Amíg élek, nem felejtem el azt a képet. És hiába jöttek nem sokkal később a hírek a csapat feloszlásáról, meg voltam győződve, hogy mindez csak átmeneti. Lesz még Nevermore, hiszen miért is ne lenne? Egy olyan zenekar, amelynek első négy lemeze csont nélkül műfajteremtő klasszikus, és amely azok után is annyi kiemelkedő – még ha néha nehezen is emészthető – zenét tett le az asztalra, miért is ne folytatná valamikor? Hiszen ha valakiket, őket aztán tényleg mindenki szerette, tisztelte és elismerte. És várta is vissza.

Hiába nézett ki Warrel annyira szarul tavaly a Dürerben, egész egyszerűen nem volt olyan opció, hogy legyőzzék saját démonai. Hiszen még vissza kell térnie a Nevermore-ral, folytatnia a Sanctuary annyira jól sikerült visszatérő anyagát, meg kiadni a kettes szólólemezét. Annyi feladata, terve volt még. A sors azonban időközben valahol, valamikor elvesztette a humorérzékét, és Warrel Dane nincs többé. Dreams lie smashed again.

Koroknai Balázs: Azon szerencsések közé tartozom, akik ereje teljében ismerhették meg Warrel Dane-t, amint szőke hajzuhatagába burkolózva jött velem szembe a Next In Line klipjében. Élőben sajnos sosem találkozhattunk - annak idején az alkalom nem volt adott, később pedig már én nem kerestem az alkalmat. Ennek ellenére a képernyőn keresztül is pontosan éreztem, hogy a klasszikus értelemben vett frontemberek egyik legmarkánsabb képviselőjével nézek éppen farkasszemet. Kezdetként ennyi elég is volt, de hogy mennyivel több van benne ennél, arra csak pár évvel később ébredtem rá.

In this neon-black gloom I still see his face...

Az 1999-es év életem egyik legsötétebb időszaka volt, amikor túlzás nélkül megéltem mindazt, ami az aktuális album borítóján elmeséltetett. Nem az a helyzet volt ez, amikor az ember a Politics Of Ecstasy modorában, puszta kézzel esik neki a falak lebontásának. Nem is kerestem a Nevermore társaságát, mindaddig, amíg az egyik végtelen buszúton, az említett kép hatására végül tettem egy próbát a Dreaming Neon Black dalaival. A mai napig az egyik legborzongatóbb zenei élményem, ahogy az album akkor magába szippantott, alvadtvér-ízű világába alámerített. A hangszeresek zsenije mindebben mit sem számított.

Sokaknak megadatik, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjanak maguk után, de Warrel Dane-nek ez az emberi lélek esetében is sikerült. Abban a szegmensében élt a világnak, ahonnan ezeket a sztorikat napvilágra segíthette, de ahonnan számára nem volt kijárat. Végtelenül hálás vagyok az előbbiért, és bár rettenetesen sajnálom, nem tudok csodálkozni az utóbbin. Köszönöm, Warrel, nyugodj békében.

Cseke Feri: Vidéki suttyó vagyok egy pár ezer lelket számláló, dél-magyarországi kisvárosban, ami a matematika alapvető törvényei szerint ugye azt is jelenti, hogy helyileg kevés hasonló érdeklődésű ismerőssel kell „gazdálkodnom". A kört zenei érdeklődésre leszűkítve pedig egyre csak fogy a rokonlelkek száma, hiába is próbálom felhívni a figyelmet – csak úgy egymás között – a valódi értékeket képviselő, páratlan tehetségekkel megáldott csapatokra. A mi kis apró, mindennapi gondokkal küzdő, rohanó közösségünkben nehezen ragad meg a kultúrának e nyomorúságból felszakadó éjfekete oldala... Az embernek évek óta olyan érzése van, hogy az odafigyelést és a fogékony mentalitást mintha végleg felváltotta volna az elutasítás és az érdektelenség.

És hogy miért is kapcsolódik mindez szegény Warrel Dane hirtelen halálához? Egyszerűen csak azért, mert a tragédia miatt egy kicsit még magányosabban érzem magam, mint úgy általában. Szeretteim és barátaim között járkálva is olyan, mintha csak egyedül én gyászolnám ezt a kivételesen tehetséges dalszerzőt/énekest és szövegírót, aki – számomra elsősorban a Nevermore keretein belül – valami olyasmi velőig ható muzsikát alkotott, ami valójában leírhatatlan, stílusában szinte minden fölé emelkedik, és a mai napig örök kedvenc. Mivel személyesen nincs kivel megosztanom e bánatot, itt maradtam tehát egyedül a lemezekre préselt Sanctuaryvel, a Nevermore-ral és a néhai Warrel Dane-nel, ezzel a bizarr, nyomasztó, hisztérikus verzéket és óriási dallamokat kiéneklő őstehetséggel, akiért ugyanúgy ég a gyertya, mint ahogyan a korábban eltávozottakért is. És akinek a sorlemezei most szigorúan a harmincéves, kézzel összerakott hangfalakon dübörögnek, mert a belőlük áradó mélységeket csakis azok képesek elfogadhatóan megjeleníteni. Bárhol is vagy most, Warrel, utazz tovább „Voyagerként", művészeteddel nekünk már „megteremtetted a végtelent", de végül itt hagytál egy kifogástalan életművet is. Amelynek egy meghatározó momentuma sajnos kegyetlenül be is következett: dead heart in a dead world...