Filmadaptációt márpedig nehéz csinálni.
Bodor Ádám: Az érsek látogatása című könyvéből merített történet látszólag egyszerű: Gabriel Ventuza (Adriano Giannini) szeretné exhumáltatni és elszállítani apját, Viktor Ventuzát.
Ámde a filmben az első perctől kezdve minden borul, mint amit egy normális világban megszokhattunk, mivel Bogdanski Dolina, ez az időn – és talán picit téren is – túli település a helyi egyház katonás fegyelme alatt senyved. A teljhatalmú vezető, Kosztin (Bán János) a fodrászat és bordély úrnőjével, Colentina Dunkával (Molnár Piroska) eltérő módszerrel, de tökéletesen gúzsba köti a lakosokat és az arra tévedő látogatókat. Gabriel pillanatok alatt egyenruhát és műszakállat ölt, majd szép lassan átragad rá az ottaniak álságos életvitele. Az, hogy a szervezet érseke Dolinába készül látogatni, szinte mellékes a kerettörténetet átszövő mellékszálak közt – noha a film egyik legjobb jelenete pont az ő érkezését ábrázolja.
A film talán legnagyobb hibája az, hogy a forgatókönyvet maga a szerző Bodor Ádám és Kamondi Zoltán írta, akik nyilvánvalóan benne éltek a történet minden ága-bogában, ellenben a néző csak azt próbálja értelmezni, amit lát. Így néhány jelenet értelmetlenné/feleslegessé válik, és mindettől az amúgy is szövevényes történet még szakadozottabbnak tűnik.
Az előzetes fotók alapján lenyűgöző látványvilágot, groteszkbe hajló beállításokat vártam, ám ami a képeken működik, az a filmvásznon már nem. Hasonlóképp deprimáló hatású alkotás Terry Gilliam Brazilja, valamint Tarkovszkij Stalkere, viszont amíg az említett két film bármelyik képkockája fojtogatóan nyomasztó, addig a Dolina csupán nyomorúságos. Adott tehát egy abszurd történet, melyet a vásznon unalmas kamerabeállásokkal jelenítenek meg: ha egy jelenet lényege a groteszkség, azt képi eszközökkel jóval merészebben lehetne ábrázolni.
Az érsek látogatásán kívül kiemelkedő momentum, mikor Gabrielre felrakják a műszakállat: tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történik, végtelenül lassan mozognak és néznek a szereplők, mégis átsüt a vásznon, hogy itt roggyan meg a főhős addigi eltökéltsége. Adriano Giannini kiválóan hozza a körülmények által folyamatosan alakuló figurát, viszont a szinkronhangja helyenként csapnivaló. Vajda Milánt (Petrus) ellenben mintha egy amatőr színjátszó szakkörből kölcsönözték volna, színtelen alakítását és párbeszédeit néha fájdalmas volt átvészelni a moziszékben.
Kétségtelen, hogy Molnár Piroska és Törőcsik Mari (az egyik Senkowitz nővér) a legjobbak, Molnár Piroska gyakorlatilag lemossa az összes szereplőt játékával (ráadásul a filmtörténet talán egyik leggroteszkebb leszbikus jelenete most már az övé), Törőcsik Mari nyúlfarknyi szerepében meg csupán „törőcsikmaris”, de kettőjüktől az is hiteles és szenzációs lenne, ha a vízállásjelentést olvasnák fel köntösben, mamuszban.
A sminkes és a kosztümös nagyszerű munkát végzett, nekik köszönhető, hogy Dolina egyszerre taszítja és vonzza a nézőt. Mindezek ellenére nem tudtam nem észrevenni, hogy fél óra után a kellemetlen fészkelődést kettővel mellettem jóízű hortyogás váltotta fel...
Filmadaptációt márpedig nehéz jól csinálni, mert az akkor tökéletes, ha nem támaszkodik a mankójára, a könyvre.
