Shock!

Andrew Lloyd Webber munkássága önmagában is megérdemelne egy minden apropó nélküli cikket a Kultúrshockban, de így, hogy kerek ötven év telt el egyik (ha nem „a") legismertebb, legkultikusabb és magazinunk profiljához legközelebb pozicionálható művének eredeti verziójú megjelenése óta, kétség sem férhet hozzá, hogy kötelező megemlékeznünk róla. Modorosan szólva a Jézus Krisztus Szupersztár minden szempontból a popkultúra univerzális alkotása, úgy klasszikus dalait, mint meghatározó, stílusteremtő mivoltát tekintve, nem beszélve ikonikus karaktereiről, legendás szereposztásairól és öt évtizedes folyamatos jelenlétéről a világ minden táján, profi és amatőr színpadok százain-ezrein. A történet révén természetesen a könnyűzenén, színház- és filmművészeten is túlmutat, és nem véletlen az sem, hogy nemcsak folyamatosan műsoron van, de lényegében a világ összes beszélt nyelvén játsszák. Alapvetően persze „csak" egy bibliai tematikájú, világslágerekkel teletűzdelt sikerdarab, de egészen biztos, hogy mű és kora kölcsönösen hatással voltak egymásra, és ez a hatás a mai napig érezhető.

Kezdjük ott, hogy az 1948-as születésű, angol komolyzenész-családból származó Webber fiatalkorának pop-rockzenéjével gondolta keverni a már régóta létező musical műfajt, amely törekvésének köszönhetően a rockopera kifejezés később megszülethetett. Persze, ahogy ez már csak lenni szokott, és a korszak nagy (angol) zenekarainál is láthattuk, másik felét is megtalálta ehhez, igaz, Lennon / McCartney-val és Jagger / Richardsszal ellentétben itt a szerepek sokkal jobban elkülönültek, lévén Webber a zeneszerző és társa, Tim Rice a szövegíró (az Elton John / Bernie Taupin párhuzam akkor már találóbb egy fokkal). Akárhogy is, ők ketten 17, illetve 20 évesen találkoztak és csinálták meg első musicalüket, a nálunk kevéssé (egyáltalán nem?) ismert The Likes Of Ust, és két évvel később a már felénk is igencsak népszerű József és a színes, szélesvásznú álomkabátot. Utóbbi ugyan már csak a Jézus Krisztus Szupersztár után aratott igazán komoly sikereket, de azért megnyitott pár kaput az alkotók előtt, és persze a kedvüket is meghozta a bibliai témák kicsit komolyabb hangvételű feldolgozásához is. Kevésbé ismert fun fact, hogy Heródes király dala eredetileg az 1969-es Eurovíziós versenyre készült Try It And See címmel, más szöveggel és ebben a formájában a olasz spagettiwestern-színész és énekesnő Rita Pavone előadásában vált ismertté – amúgy ez is aranyos, könnyen asszociálhatunk róla egy nem létező Bud Spencer / Terence Hill film betétdalára.

A komponálás tekintetében léteznek róla anekdoták, hogyan ásta magát bele a szerzőpáros a Názáreti történetébe, de kis empátiával és a '60-as évekről némi ismerettel rendelkezve magunk is végiggondolhatjuk, hogyan és hányféleképpen értelmezhette a klasszikus mítoszt két éppencsak huszonéves fiatalember a hippikorszak kellős közepén – elvégre ha úgy vesszük, ő volt az első ismert hippi. Meg hát ugye ott volt Lennon híres „népszerűbbek vagyunk Jézusnál" mondata is. Mit akart mondani a költő?-játékot persze teljesen felesleges játszani: bár öt évtized elteltével nagy a csábítás, a cikk nem erről szól, hiszen a történetet – mint minden színdarabot – sokféleképpen lehet értelmezni. A művet ismerők jól tudják, hogy a cselekmény alapvetően tényszerűen veszi végig Jézus utolsó hetének eseményeit, a szövegkönyv pedig törekszik a minden fontos szereplő szemszögéből bemutatott objektivitásra és diszkréten bánik a magaslabdákkal. Ennek megfelelően mindig is rendezőfüggő volt, ki mit szeretne belelátni, belőle kiemelni vagy bármit ráerőltetni.

Az persze már megírásakor nyilvánvaló volt, hogy a tematika miatt rengeteg támadásnak lesz kitéve minden oldalról, így a Jézus Krisztus Szupersztár egyszerre tudott keresztényellenes és klerikális, antiszemita és cionista, rasszista és szuperpécé, feminista és nőellenes propagandát folytatni – az ilyesmire mondjuk általában, hogy megosztó, és milyen jól is van ez így. Elvégre hidegen senkit nem hagyhat. A zenéhez viszont a legradikálisabb színpadi feldolgozások sem mertek hozzányúlni (nyilván ezt az alkotók sem engednék), mert az bármilyen verzióban úgy tökéletes, ahogy van, úgy a mű felépítését, mint az egyes kiragadható dalokat tekintve. Nyilván vannak különbségek, az eredeti verzió inkább laza hippirockos megszólalással operál (Joe Cocker kísérőzenekara, a vele Woodstockot is megjárt The Grease Band játszotta fel), és ez még az 1973-as filmzenére is igaz valamennyire: később egyre feszesebb, arányosabb hangzással, hol rockosabban, hol monumentálisabban volt szokás játszani, de pont ettől baromi érdekes játék összehasonlítgatni az ismertebb régi és új előadásokat.

Sokan tekintik az Ian Gillan-féle, 1970 szeptemberében megjelent originált „Az Igazi"-nak – rockeraggyal gondolkozva nehezen tudnám ezt az állítást megcáfolni. Látni kell ugyanakkor, hogy Gillannek ez a projekt minden bizonnyal inkább csak hátszél volt a Deep Purple küszöbön álló áttöréséhez, amelyet követően valószínűleg ideje sem lett volna már arra, hogy a színpadi adaptációban részt vegyen. Talán ha a felkérés karrierjének egy másik szakaszában érkezik, más lett volna a helyzet, de amikor ezzel kapcsolatos kérdést kapott későbbi interjúkban, ő maga említette, hogy a mozifilm főszerepét is visszautasította. Némi koncertimprót leszámítva pedig már később sem idézte fel pályafutásának ezt a szakaszát (még a Gillan's Inn életműlemezre sem fért be semmi). Indokai persze érthetőek (zenekari előadóként, nem musicalszínészként akart karriert építeni, tehát nem ellentmondásos az sem, hogy „bezzeg" a Purple előtti bulizenekarával csinált lemezt pár éve), de ettől még sajnálatos, hogy sose hallhattuk újra Jézusként. Igaz, nem is skatulyázódott be annyira a szerepbe, mint a karakterrel a legutóbbi időkig turnézó és azt zseniálisan éneklő „filmes" Jézus, Ted Neeley, aki pedig éppen a '73-as verziónak köszönhetően „Az Igazi" sokak számára. Ebből is látszik, hogy az ilyen kérdésekből semmi értelme sincs vallási (haha) vitát kirobbantani, mikor egyik jobb, mint a másik és ez nem „egyrészt-másrészt" érvelés, hanem objektíven nézve tényleg lehetetlen választani a két klasszikus interpretáció között.

Már csak azért sem, mert ez nem egy zenekar magnum opusza, hanem egy eleve mások általi eljásztásra-eléneklésre szánt alkotás és mint ilyen, nagyon sok lehetőség van benne atekintetben, hogy erős egyéniségek hozzátegyék a magukét (vagy elvegyenek belőle, de ez meg ízlés kérdése). És ugye mindenképp elmondható, hogy jónéhány nagy egyéniség hallatta a hangját a darabban: nemcsak rengeteg Broadway- és West End-körökben felkapott, de mifelénk sajnos kevésbé ismert színész, de pop- és rockénekesek, -zenészek egész serege is felbukkant benne így vagy úgy. A Gillannel Júdásként szembenálló Murray Head is az angol beatszíntér ismert figurája volt, a később ideiglenesen a Black Sabbath sorait is megjárt Jeff Fenholt pedig a Broadway első Jézusa. De az évtizedek során játszotta a címszerepet Sebastian Bach és Gary Cherone is, alakította Júdást Corey Glover, ő ráadásul Ted Neeley Jézusának ellenlábasaként, és itt érdemes hozzátenni, hogy Bach ellenpólusa nem más, mint a broadway-es/mozifilmes Júdás, Carl Anderson volt kevéssel halála előtt. Alice Cooper is átvedlett Heródessé két éve egy amúgy kiváló élő koncertszínházas NBC-közvetítésben, ahol nem mellesleg itt a H.E.A.T.-es Erik Grönwallra osztották Zelóta Simon szerepét.

Sajnos hivatalos felvétel csak utóbbiról hozzáférhető, de talán idővel láthatjuk-hallhatjuk majd Sebet is és Glovert jó minőségű felvételeken, Webber maga ugyanis mindenre nyitott, bár szigorú engedélyező hírében áll. A 2012-es angliai arénaturnét megörökítő anyagon például fel is bukkan, ahogy sokszor megjelent magyarországi előadásokon is (lásd a keretes részt). Ennek a Live Arena Tournak amúgy számomra legnagyobb érdekessége – az inkább az ottani piacon jól csengő nevű sztárok becastingolása mellett – a Mária Magdolna szerepében szó szerint tündöklő Melanie C volt, aki – noha bevallom, már Sporty Spice-ként is csíptem – felbukkanásának pillanatában megvett kilóra. Érdemes tehát utánanézegetni a híresebb bemutatók szereposztásainak, és egyéb JKSZ-vonatkozású dolgoknak, mert rengeteg érdekesség jöhet szembe (bár természetesen Philip Seymour Hoffmann egyperces performansza az összes híres alakítást leiskolázza). Én egyébként egészen odáig merészkedtem, hogy az általam ismert összes nyelven belehallgattam az ősbemutatós verziókba. Hiszen nem meglepő módon a '70-es évek közepére lényegében a teljes nyugati világ megnézhette-hallgathatta a darabot anyanyelvén, majd a '80-asoktól fokozatosan a Vasfüggöny mögött is.

Ami a már többször is emlegetett 1973-as mozifilmet illeti, szintén teljes cikket érdemelne, és sok más fórumon kapott is már, tehát nem elemezgetném túl. És persze az autentikus környezetben (Izrael), de modern ruhákban, minimalista díszletekkel leforgatott, mégis látványos és a szinte teljes Broadway-szereposztást felvonultató (Yvonne Elliman, azaz Mária Magdolna amúgy az egyetlen, aki az eredeti lemezen, a színpadon és a filmben is szerepelt), erősen a Hairre hajazó mozis musicalt ugyebár mindenki látta hatvanszor itthon is. Bemutatása óta minden generáció kapcsolatba került vele valahogy, jómagam például valamikor nyolcadik általános táján láttam először a '90-esek elején, amikor egy dupla angolórán levetítették nekünk, és ott helyben rabul ejtett. A filmes eszközökkel persze sokkal több magaslabdát fel tudtak dobni (a '70-es évek elejének puskaporos légkörében milliók spekulálhattak azon, hogy miért fut a fekete Júdás a tankok elől, és hasonlók), de nemcsak emiatt lett klasszikus, hanem mert lenyűgöző. Igaz, a dramaturgia jobb érvényesülésének érdekében maga a zene eléggé hátra lett keverve, de a nagyközönség először itt szembesülhetett a koreográfiával, a nagy konfliktusokkal, és Neeley is ennek köszönheti, hogy ikonná vált. Városi legenda talán, de állítólag VI. Pál pápának is tetszett a film, és nem kétséges, hogy Monty Pythonékat is inspirálta a Brian életének írásakor, igaz, ők már csak Tunéziában tudtak forgatni. (A Hegedűs a háztetőnt is rendező Norman Jewisonnak nyilván jobb kapcsolatai voltak, de nem lennék meglepve, ha az izraeli hatóságok utóbb megbánták volna, hogy engedélyt adtak a filmezéshez.)

Ahogy említettem, a zene gyakorlatilag tökéletes. Az egybefüggő nagy kompozíciókra jellemző négy-öt, gyakran visszatérő alaptéma már a nyitányban (Overture) felcsendül és ezeket aztán az összes elképzelhető módon, rendkívül kreatívan és tényleg izgalmasan, érdekesen keveri Webber és Rice. Talán tényleg elmondható, hogy ez volt az első igazi rockopera, hiszen egybefüggő volta ellenére is simán kitermelt olyan slágereket, amelyek önállóan is megállták a helyüket, a motívumok elsőre emlékezetesek és abszolút túlnőttek saját magukon. A történetvezetés és a mű felépítése pedig tényleg mesteri, zene és szöveg teljes összhangjában halad előre a kronológia, hiába másfél órás az anyag, egy pillanatnyi üresjárat nincs benne. És tulajdonképpen lélegzetvételnyi szünet sem: a nyitányból máris kibontakozik az egyik legrockosabb tétel, a Heaven On Their Minds, amelyben Júdás máris izgalmas kérdéseket vet fel (hiába), de a What's That Buzz és az Everything's Alright is olyan dalok, amelyek kapásból beugranak a darab beható ismerete nélkül is. A két zsidó főméltóság, Kajafás és Annás karaktere, valamint sameszük figurája és hármuk teljesen eltérő hangszíne némi komikumot is behoz a színre a cinikus politikai machináció ellensúlyozására, daluk (This Jesus Must Die) többször visszatérő főtémája pedig a legemlékezetesebbek egyike. Innen úszunk át a zenefolyamon a szintén örökzöld Hosanna-ba (ahol amúgy JC-nek becézi a tömeg a főhőst – ki tudja, talán ez adta az ihletet a South Park-féle Jézus és a haverok műsornak). Simon dala katartikus pillanat, a történet innen már törvényszerűen csak rossz irányba haladhat, Júdás árulása vezeti el a hallgatót/nézőt a Last Supperig, amelyet követően a darabból talán legtöbbször feldolgozott/kiragadott Gethsemane indítja el a lejtőn a főhőst. Valóban, ez az egyik legnépszerűbb dal, amivel nemcsak tehetségkutatókon, de rock- és metálkörökben is előszeretettel próbálkoznak, több-kevesebb sikerrel, legutóbb például Ripper barátunk tett egy kísérletet. Említettük korábban Heródes dalát, amely viszont a színpadi verziók legsikeresebbje szokott lenni, hiszen ripacskodhat benne kedvére, aki előadja, vagy éppen jutalomjáték lehet egy Alice Cooper-kaliberű legendának. Nem volt viszont még szó Webberék igen komoly gospel-hatásairól, amelyek itt-ott elejtett utalások mellett leginkább a Superstar kvázi-fináléjában öltenek testet és zárják le a történetet Júdás szemszögéből, bár ekkor még a keresztre feszítés hátravan.

Az egyes dalok tehát ugyanúgy megunhatatlanok, mint a teljes mű egyben, és ezt az elején már megemlített ötven év folyamatos jelenlét igazolja: a Jézus Krisztus Szupersztár ott van a színpadokon, a tévékben, rádiókban, mozikban, otthonokban, a fejekben és a szívekben. Bár a szerzőpáros rengeteg más alapművet letett az asztalra, amelyekre ugyanez a fentiek szintén igazak, azok főleg zenés színdarabként értek klasszikussá. A Szupersztár viszont az első nagy sikerük volt, és nem kétséges, hogy pop-rockzenetörténet szempontjából mindig is ez marad a legfontosabb.