Shock!

Az első hangoknál az állam a földön csattant, akkora súllyal és zs-re hangolt gitárral szakította le a fejemet a nyitó King In Crimson. Mi jön ezek után? Dickinson hörögni fog? De nem, szerencsére maradt a saját copyright dallamainál - ha már ilyen nem mindennapi hangszálakkal áldotta meg őt a sors. Azért a hangzás egy kicsit túl koszos, ami illik egy Sepuhoz, de ezekhez a míves énekdallamokhoz nem igazán.

A címadó dalban akad egy kevés altis lebegés és a nyitó hangok engem egy kissé az Operaház fantomjára emlékeztettek (Webber). Az énekdallamokat már másodszori hallgatáskor együtt lehet zengedezni Dickinsonnal, oly rafináltan belemásznak a fülbe, a szólók csodálatosak, a riffek egyszerre modernek és ápolják a hagyományokat - hiába, Adrian Smith és Roy Z azért tudnak egy keveset! És persze a ritmusszekció is megcsillantja nem kispályás mivoltát.

Az igazi Maiden-es ízek nem titkoltan ott rejteznek a dalokban, ám a köntös, amibe burkolták őket, minden kétséget kizáróan '90-es évek végi. Egyszerűen lehengereltek. (Bár azért még meg kell hallgatnom párszor, hogy a Balls To Picassot utolérje a "listámon".) Mindenesetre az év albumai között biztosított a helye.