Shock!

Ha egy zenekar hónapokig azzal kürtölik tele a sajtót, hogy hosszabb szünetet tart, ami mögött három lehetséges okot lehet sejteni, ami közül kettő az esélyesebb – anyagi dolgok, végképp elegük lett egymásból, motivációvesztés –, akkor nagyjából borítékolható, hogy a következő kiadvány valami válogatáslemez lesz. És mivel a Disturbed mögött még mindig nagy kiadó áll, így teljesen indokolt ez a B-oldalas dalokból álló gyűjtemény, ami ugyan a legtöbb esetben semmit nem ér. Ugyan a lemezen szereplő dalok nagy százalékát be lehetett gyűjteni innen-onnan, de azért van, aki nem ennyire diehard fan, és gyermekien csodálkozik rá a The Lost Children tartalmára.

A zenekar előző lemeze, az Asylum számomra már nem sokat nyújtott, elveszett az a varázs, amiért az első lemezeiket kimondottan kedveltem: fáradt önismétlésnek tűnik, hiányzik belőle az az életerős, szikrázó energia, ami nélkül a Disturbed csupán egy csapat keménykedő úrigyerek hőbörgése. De mivel ez egy válogatás, bíztam benne, hogy előszednek olyan dalokat, amelyek valamiért nem kapták meg a megérdemelt figyelmet.

Jó néhányszor meghallgattam a lemezt, és határozottan állítom, hogy jó, sőt. Kenterbe veri az előző Disturbed anyagot. És hogy ezt fokozzam: az Asylum B-oldalas dala, az Old Friend az egyik legizgalmasabb a lemezen. De igazából még azt is rá lehetne sütni erre a néhány számra, hogy olyan, mint egy következő sorlemez. Tény, hogy a Disturbed egyik korszaka sem különbözik olyan szinten egymástól, mint mondjuk a Faith No More esetében, de persze az előremutató lassú fejlődést mindig nyakon lehetett csípni náluk. Persze egy ennyire karakteres, és csak rájuk jellemző zenei világgal rendelkező csapatnál furcsa is lenne, ha öncélú kísérletezésbe kezdene, mivel pont az a jó bennük, hogy biztos lehet abban a rajongó, hogy a következő sorlemezzel is kap egy adag Disturbed-metalt David Draiman ragadós énektémáival.

Ejtsünk szót először az egyetlen, korábban sehol meg nem jelent szerzeményről, a szokás szerint baromi fogós riffet hozó Mine-ról, ami halványan elektronikusabb, és furcsamód pszichedelikusabb – már ha esetükben lehet ilyesmiről beszélni –, mint egy „átlagos” Disturbed szám. Nem mondom, hogy irdatlan meglepetéseket okozott ez a lemez, mert azért bármelyik dalra rá lehet fogni, hogy „korábban már hallottuk’”, és „olyan ismerős”, mégis, ha úgy nézzük, tökéletesen megállják a helyüket, és egyszerűen jólesik meghallgatni az elveszett gyermekeket, amelyek közül jelen pillanatban az A Welcome Burden, a Monster, a God of the Mind, a Sickened és az Old Friend a kedvencem.

A végére jutott két feldolgozás: a Midlife Crisis a korábban említett Faith No More-tól, és a Living After Midnight a Judas Priesttől. Mivel a Disturbed mindig kiválóan végzett el ilyen átdolgozásokat, ez most sincs másképp, és ugyan nem változtattak meg semmit gyökeresen, „csak” disturbedessé tették a két számot. Jól. Noha a Judast azért rendkívül ravasz módon a Painkiller dob-breakjével nyitják.

A válogatáslemezek esetében az a pozitívum, hogy nincs rajtuk töltelék – mert miért is lenne, nem igaz? Tényleg nincs üresjárat, akár úgy is lehet fogalmazni, hogy kaptunk egy Disturbed slágerparádét.. Hogy a zenekar sorsa miképp fog alakulni, nagyjából borítékolható, a saját magukra kirótt rövid szünet után összeállnak, turnéznak, újra beleugranak a mókuskerékbe, mert nincs más választásuk.