Shock!

Nem titok, hogy az idei év általam egyik legjobban várt lemeze a Nevermore-é. Az előzetes hírekben olyasmiről pusmogtak, hogy Warrel hörögni fog az új lemezen, és ha nem is úgy bugyog, mint egy rossz lefolyócső, azért nem éppen énekelve kezdi a lemez első dalát, a Bornt.

Jeff Loomis riffjei is hozzádurvultak (még súlyosabb, mint eddig? - igen!), persze a refrénnél kibontakozik és máris tipikus Nevermore világban érezhetjük magunkat. Jeff technikás és mégis könnyen megjegyezhető riffjei, briliáns szólójátéka (egyre inkább el vagyok képedve: gumiból vannak ennek a srácnak az ujjai?...), melyet most már kiegészít Steve Smyth nem kevésbé izgalmas gitározása - ez az egyik fő védjegye a zenekarnak (remélhetőleg minél jobban ki fogják használni az ikergitáros szólózást). Mindehhez jön Van Williams példás dobolása, akiről még mindig azt tartom, hogy a világ még nem ébredt rá, mi rejlik ebben a srácban, elképesztő miket játszik, ráadásul teljesen jellegzetes, felismerhető a stílusa. Jim Sheppard bőgőjátékával kiegészülve bombabiztos alapot adnak mindenhez, amitől kerek egység lesz a csapat.

Visszatérve a nyitó dalhoz: még szintiket is hallhatunk a háttérben a refrénnél, ám ezt csak kb. az ötödik hallgatásnál vettem észre, addig valahogy fel sem tűnt. Mondjuk nem is tolták az előtérbe. Kicsit most nehezebben nyílnak meg a dalok, talán mert nem az utolsó két lemez vonalát követik, hanem kicsit visszakanyarodtak a Dreaming... időszak komorabb, epikusabb világához. A súlyos NVRMR dalok most is a bevált sémát követik: a mélyre hangolt riffelésre Warrel "áriázós" éneke borul koronaként (mintha most többet áriázna, mint az utóbbi két lemezen), a líraiak ismét csak szívet facsaróak.

Az első fájdalombomba a Sentient 6, addig folyamatosan gyalulják az agyunkat feszesen, precízen. A Sentient 6 pedig nem kétséges, hogy nagy kedvenc lesz a rajongók között. Tipikus bombasztikus darab, szép akusztikus részekkel, helyenként szokásos szívmegszakadással, ráadásul zongoraszóval (!) indít. Megint egy olyan opusz, melyet hallgatva akkor is nyomorultul érzed magad, ha tulajdonképpen semmi bajod az élettel és boldog vagy. A közepe után van egy rövid szövegrész, amit visszafelé játszanak le, kíváncsi lennék mi az.

A szkeptikusok már bizton károgják, hogy volt már ugyanilyen típusú nótájuk, és még fanatikusként is el kell ismernem, hogy ezen a lemezen nem hoztak semmi észvesztő újdonságot, "csupán" 11 új sajátos ízű Nevermore dalt, ami nem kevésbé zseniális, mint az eddigiek. Vagyis 10-et, mert a hetedik egy instrumentális kis átvezető, a gitárvarázslással, mely után jön az első Steve Smyth által jegyzett dal, a Sell My Heart For Stones, mely ráadásul annyira tipikus Nevermore lett, hogy nagy eséllyel tartják meg őt a srácok jó ideig maguk között. Nem is kell mondanom, hogy ez is lírai - a monumentális refrénnel bírók közül -, és természetesen újra nyomorultul érzed magad tőle.

Utána jön megint a súly, The Psalm Of Lydia, ami érzésem szerint ismét csak koncertkedvenc lesz. Ez az egyik olyan nóta, ami elsőre azonnal magával ragadja a hallgatót, pedig eszement egy riffje van, megint valami kitekert death metalos témát pengetnek, melyen igencsak különösen mutat Warrel néhol angyali éneke, no meg az a rövid spanyolos betét sem rossz. Csak rövid. A Future Uncertainnek valahogy nem érzem a refrénjét túl emlékezetesnek, egyébként maga a dal úthenger és nem kevésbé összetett, mint a többi, rengeteg hangulatot hordozva magában. A záró nóta (This Godless Endeavor) meg maga a tökély. Líraian, akusztikusan indul, rendkívül finom énekkel, amitől már megint megszakad a szíved, aztán jön torzított gitárral a támadás, de még mindig csak gyengéd szálakkal fűszerezve, majd természetesen gyorsulnak és kiteljesednek. Valami történetmesélős szövege lehet, legalábbis Warrel énekstílusa erre utal. A szólórészek ismét csak fergetegesek, de ezen már senki nem lepődik meg. Viszont most az egyik szólóba olyan klasszikus témákat illesztettek be, ami a zenekartól eddig szokatlan volt.

A hangzásra szerencsére most nem panaszkodhatunk, Andy Sneap ült a produceri székben, az őt megillető helyen. A borítót azonban most nem Travis Smith, hanem Hugh Syme készítette, aki nem kevésbé zseniális és rengeteg neves zenekarnak dolgozott már. A szövegekre különösen kíváncsi vagyok, a borító gondolom szervesen kapcsolódik a témákhoz.

Tulajdonképpen nem kaptam mást, mint amit vártam: egy újabb remek Nevermore lemezt. (Sajnos viszont a Century Media is rákapott arra, hogy beledumáljon a dalokba, többször is, ami nem kicsit bosszantó, egy Nevermore esetében kifejezetten idegesít. De hát valahol meg lehet érteni, hogy igyekeznek béna megoldásokkal visszaszorítani az idő előtti letöltögetéseket.) Haragudnék is, ha lejjebb adták volna a színvonalat. Nem kétséges, hogy eddig számomra az év lemeze, de úgy érzem ezzel nem leszek egyedül. Egyébként pedig ezt az albumot nem elemezni kell, hanem hallgatni. Orrvérzésig.