Shock!

Nem fér hozzá kétség, hogy a Venom igazi metal legenda, azok az idők azonban már a régmúlt homályába vesznek, amikor az istentelen newcastle-i trió komoly közönségmágnesnek számított. Cronoséknak valahogy az eredeti felállás újraéledését sem sikerült úgy levezényelniük a '90-es évek második felében, hogy abból tartósan is jól jöjjenek ki, pedig a kezdés igazán ígéretesnek tűnt a Dynamo fesztiválos headliner bulival. Utána azonban egyrészt túl sokat tököltek a folytatással, másrészt Cronos, Mantas és Abaddon ismét nem bírták ki együtt túl sokáig, és a dolgok végül odáig fajultak, hogy lassan tíz éve egyedül Cronos viszi tovább a nevet. A thrash, black és death metal stílusok megszületésében a '80-as évek elején alapvető szerepet játszott bandában a főnök mellett ma egy bizonyos La Rage gitározik, a dobos pedig Danny „Dante" Needham.

A megfellebbezhetetlen korai klasszikusokat leszámítva a Venom nem nagyon készített olyan albumokat, amiket valamilyen úton-módon ne lehetne megkerülni, de a közhiedelemmel ellentétben a csapatnak igenis voltak később is ütős megmozdulásai. Az újabb korszakból ide sorolom például a '97-es, eredeti felállásban készített Cast In Stone-t és a 2000-es, már kissé modernebbre szabott Resurrectiont is, de most, hogy a Fallen Angelsszel párhuzamosan újrahallgattam a két utolsó lemezt, a megjelenésük idején kimaradt 2006-os Metal Blacket és a 2008-as Hellt, végső soron azokra sem tudok szólni egy rossz szót sem. Cronos a mai extrém fősodorban nyilván legfeljebb falusi búcsús gyerekriogatónak tűnik ezzel a kissé archaikus, kaotikus muzsikával, de legalább önmaga maradt, azt pedig nincs értelme elvitatni, hogy a Venom ma is szórakoztató.

Ami a november legvégén kiadott Fallen Angels lemezt illeti, a héten már 49. születésnapját ünneplő főnök természetesen jó előre elmondta mindenhol – így többek között nálunk is –, mennyire etalon nívót képvisel ez az anyag a Venom életműben, az ilyesmiket azonban nála sem kell különösebben komolyan venni. Sőt, azt kell mondjam, hogy az előző albumok összességében szerintem egyértelműen erősebbre sikeredtek ennél, bár észveszejtő differencia azért nyilván nincsen, elvégre a Venom nem valami progresszív jazz rock banda, ahol minden egyes albumon hatalmas muzikális forradalom megy végbe. Most talán punkosabb az összkép, mint az utóbbi alkalmakkor, de a Venom alapvetően most is Venom maradt: szimpla riffekre épülő, hol gyorsabban, hol málházósan zúzós metal ez Cronos összekeverhetetlen bömbölésével, és azzal a bizonyos rokonszenves szögletességgel, ami mindig is olyannyira jellemző volt rájuk. Azt pedig a legrosszabb indulattal sem mondhatja senki, hogy nincs erő ezekben az ősprimitív témákban, és persze a jellemzően dekadens, romlottan venomos hangulat is a helyén van.

Habár kimondottan szívesen döngetem a lemezt az utóbbi hetekben, egyértelmű, hogy a Fallen Angels messze nem tökéletes. Cronos megint engedett a csábításnak és baromi hosszú albumot írt, pedig ilyen típusú zenéből mindenképpen túlzás az egy óra, másrészt ebben az egy órában szép számmal akadnak laposabb, üresjáratnak beillő pillanatok, meg olyanok is, amelyeket jó ugyan hallgatni, de utána azonnal törlődnek az agyból: csak annyi marad meg utánuk, hogy valami sörtől szagló, agresszív muzsika szólt tahó riffekkel, bárdolatlan dobütésekkel, meg a főnök rokonszenves, kántálós üvöltésével. Nem leszek elég jó fej ahhoz sem, hogy megspóroljam az összehasonlítást a Mantas vezette Mpire Of Evil bemutatkozó minialbumán hallható saját dalokkal, ezek alapján ugyanis nem tűnik kérdésesnek, melyik egykori szövetséges fejében rejlik manapság több kreatív elképzelés. A Venom oldalára tulajdonképpen csak a hangzás billenti a mérleget, de ez nem jelenti azt, hogy az Mpire Of Evil EP-vel szemben a Fallen Angels jól szólna... Valaki igazán odaülhetett volna az anyagot szokás szerint producerként is jegyző Cronos mellé, hogy legyen egy kis alja a doboknak, és a gitárra is adjanak némi extra kakaót, mert ez így ugyan bájosan és szeretnivalóan venomos, de messze elmarad a 21. század második évtizedében bevett normáktól. Becsülöm őket azért, hogy kitartanak a saját stílusuk mellett, nevetséges is lenne, ha hirtelen átmennének agyontriggerelt megszólalású, zsére hangolt deathcore-ba, de a dalok hallatán valahogy folyamatosan az az érzésem támad, hogy jó hangzással még a semmilyenebb témák is kategóriákat léphetnének előre.

Akadnak remekül megírt Venom zúzdák ezen a lemezen – példának okáért ilyen a nyitó Hammerhead, a Lap Of The Gods, a Damnation Of Souls vagy a címével ellentétben pont az egyik legmorózusabb, legsúlyosabb témának számító Punk's Not Dead –, de ha nem vagy képben venomilag, semmiképpen se a Fallen Angelsszel kezdd az ismerkedést. Ha viszont kedveled őket, ezt a lemezt is garantáltan jól elhallgatod majd. Cronosék nyilván kissé idejétmúltnak hatnak 2012-ben ezzel a duhaj, sátánian alkoholgőzös metallal, de az emberen mégis erőt vesz valami kellemesen otthonos érzés, amikor a főnök ujjai végigszántják a basszusgitár nyakát. Leginkább talán az „aranyos" szóval tudom érzékeltetni a lényeget.