Shock!

Ritka az a zenekar, amelyik harminc év után is friss tud maradni, és lobogó tűzzel készül a világ újbóli meghódítására. A Venom a korai időszakban alapműveket tett le az asztalra, és ugyan később kacifántosan alakult a pályájuk, az azért tagadhatatlan, hogy Cronos, azaz Conrad Lant énekes/basszusgitáros nélkül nem az igazi a zenekar.  Immáron három év telt el a legutóbbi album, a Hell óta, ám hosszas huzavona után Fallen Angels címmel végre tényleg kanyarban az új Venom mű. Mivel a kiadók és a zenekarok érthető módon paranoiásak, így az interjú előtt nem nyílt lehetőségünk megismerkedni a várva várt új Venom matériával, ellenben az egyébként rendkívül kedélyes Cronos kedvesen biztosított arról, hogy amint megjelenik az album, postáznak egy példányt még a boltokba kerülés előtt.

Sajnos még az új lemezt nem hallottam, ezért kénytelen vagyok megkérni arra, hogy mesélj róla bármit – a dalcímeken kívül.

2009-ben állt össze az a Venom, ami ma is létezik, és akkor nem is agyaltunk azon, hogy lemezt készítsünk, meg a kiadóval foglalkozzunk. Azt akartuk, hogy az egész arról szóljon,  ami a Venomot kezdeti időszakban jellemezte, és először legyünk biztosak abban, hogy maga a zenekar működőképes. Aztán tavaly volt egy dél-amerikai turnénk, majd a német With Full Force fesztiválon headlinerként játszottunk, és Csehországban is jártunk, meg olyan helyeken, ahol még sosem fordultunk meg korábban, mint például Oroszország vagy Lengyelország. Egy idő múlva éreztük, hogy a zenekar jó és egyben van, és eljött az ideje, hogy nekilássunk a dalszerzésnek, az ötletek összerakásának. Az új lemezhez meg eleve úgy álltunk hozzá, hogy nem akartunk ProToolst meg ehhez hasonló modern technikát használni, amit manapság az égvilágon minden zenekar alkalmaz, hanem egészen egyszerűen élő zenekarként akartuk felvenni az új anyagot. A dobcuccot csak bemikrofonoztuk, nem használtunk triggert, és pont ettől lett eleven az egész. Gyakorlatilag úgy szól a lemez, ahogy a zenekar élőben, valahogy úgy, mint ahogy a korai Venom albumok, és ennek rendkívül örülünk is.

Ezt jó hallani, manapság már úgyis teljesen egyformán szól a legtöbb lemez.

Ez így van. Minden zenekarnak egyedinek kellene lennie, és saját soundot kialakítani, nem egyformán kellene megszólalnia mindahánynak.

Ha az előző lemezzel, a Hell-lel kellene összehasonlítanod a Fallen Angelst, zeneileg mi a változás?

Menjünk vissza egy kicsit a Metal Black lemezig, ami akkoriban megmutatta a 21. századi Venomot: új ötletek kerültek rá, friss volt, és mi is éhesek voltunk. Nem olyasmit akartunk csinálni, mint amilyen a Venom volt mondjuk 1984-ben, hanem azt mutattuk meg, milyen a Venom 2006-ban. Aztán a Hell lemezzel 2008-ban még mindig nem azt éreztük, hogy megállapodtunk volna, ugyanúgy jöttek az új ötletek, ugyanúgy pezsgőnek, modernnek, és persze súlyosnak éreztük. Az új album pedig rendkívül markáns, szuperfriss, szupergyors, szupersúlyos, és valóban igazán élő. Tudod, ez aztán tényleg meg fogja mutatni mindenkinek, hogy a Venom nem a tegnap, hanem a holnap zenekara, hogy még mindig hosszú út áll előttünk. És amire különösen büszkék vagyunk: rengeteg új ötlet hallható rajta, ami mind száz százalékos Venom. Egyébként a lemez artworkjét egy magyar srác csinálta.

Valóban? Hogy hívják?

Tari József. Egyébként ő már készített korábban is Venom borítót, ha jól emlékszem, a The Waste Landsét. Egy másik művésszel is dolgozunk, ő készítette a Metal Black és a Hell borítókat, aztán József elküldte az ötletét, ami rettentően tetszett nekünk. Végül ők ketten készítették el a végleges borítót, és elmondhatom, hogy szenzációsan sikerült! Magyarországon dolgozik néhány káprázatos művész! (nevet)

Nem kerülhetem meg a kérdést: milyen a kapcsolatod mostanában Mantasszal és Abaddonnal?

Leginkább hivatalosnak mondható. Nincsenek rossz érzéseim, mert jó lemezeket tettünk le közösen az asztalra. Amikor már a Universallal dolgoztam és megjelentettük újra az első lemezeket, ugyanúgy ki lettek fizetve ők is, de ennyi, amit kapcsolatnak nevezhetünk. Ma már teljesen más dolgokkal foglalkozunk. Nincs dolgunk egymással. Abaddon szerintem nem is zenél már, nem hallottam róla, hogy stúdiózna vagy koncertezne. Amikor 1995-ben a Venom újra összeállt, mondtam nekik, hogy újra a legerősebbé, a legjobbá kell formálnunk a bandát. De tudod, ők akkorra már meglehetősen megváltoztak. Bennem még dolgozott a szenvedély és megvoltak az álmaim, de sajnos csalódnom kellett bennük. Később egyenesen örültek annak, hogy leléphettek. Nem volt semmi vita meg rossz érzés köztünk, sőt, azt mondták, hogy ha folytatni szeretném a Venomot, keressem meg hozzá a megfelelő embereket. Az a helyzet, hogy még mindig szeretik a Venomot, és ne feledjük, hogy segítettek a zenekar megteremtésében. Nincs senkiben egy szál rossz érzés. Bennem sincs.

Mantas zenekaráról, a szintén régebbi Venom tagokkal felálló Mpire Of Evilről tudsz valamit?

Még nem hallottam semmit tőlük. Egyelőre még csak tervekről volt szó, aztán sorra lefújtak mindent. Fogalmam sincs az egészről, de ha valami megjelenik, meg fogom hallgatni.

A Welcome To Hell lemez közel harminc éves. Hogy emlékszel vissza azokra az időkre?

Tudod, az emberek nem igazán szeretik a változásokat. Az emberek a biztonságot kedvelik, és azokat a dolgokat, amiket már ismernek. Abban az időben, amikor a Welcome To Hell megjelent, csupán annyi volt a probléma, hogy az emberek nem értették meg a Venomot. Nem értették akkor a black metalt, death metalt, a power metalt, a thrash metalt. Az első időkben csak lestek, hogy mi ez a borzalom. Aztán elkezdtünk turnézni, és hallottunk híreket valami San Francisco-i zenekarról, amit úgy hívtak, hogy Metallica, meg egy Los Angeles-iről, a Slayerről, és még ott volt az Exodus is, meg még páran. Aztán Európában is beindultak a zenekarok: a Destruction, a Hellhammer... Amikor turnézni mentünk ezekkel a csapatokkal, valahogy szaporodni kezdtek a zenekarok mindenfelé. Akkor kezdett a rajongóknál végre leesni, hogy mi ez a zene, hogy ez valami fantasztikus új dolog. A vicc az, hogy a médiában dolgozók sokkal jobban megértették, miről szól a dolog, mint a lemezkiadók. A Welcome To Hell az összes magazinban öt csillagot kapott. Az újságírók azt harsogták, hogy ez a legeredetibb dolog, amit valaha hallottak. Ennek ellenére elég nehéz volt koncerteket lekötni, mert az emberek még nem igazán ismerték a bandát. Volt akkorban egy Hammersmith-beli koncertünk 1984-ben, pirotechnikával, és nekünk kellett kibérelnünk a helyet, mert senki nem akart velünk foglalkozni. (nevet) Így magunknak kellett mindent megcsinálni és megmutatni, hogy képesek vagyunk rá, ráadásul sikerünk is volt. De nem volt egyszerű, mert tényleg nehezen fogták az emberek, hogy mit is akarunk.

Ha visszatekintesz a Venom történetére, miképp értékelnéd a zenekar jelentőségét a metal színtéren?

Az biztos, hogy meglepően alakult az egész. Szoktam olykor stúdióban dolgozni, és feltűnt, hogy tengernyi zenekar, egytől-egyig kiváló zenészek, mennyire szeretik a zenekart. A Venomban mindig óriási hit dolgozott, nem voltak zenei korlátaink, mindig a saját fejünk után mentünk. Annyira jó érzés, amikor hosszú évekkel később találkoztam olyan arcokkal, mint például Phil Anselmo a Panterából, és lelkendezett, hogy mikor suliba járt, mennyire imádta a zenekart, megvette az összes Venom lemezt. Aztán ott vannak a slipknotos srácok, akik mindannyian Venom rajongók. Óriási érzés, hogy azok az ötletek, amelyeket más előadók ihlettek nálunk, később más fontos metal zenekarokat ihlettek meg újra. Minden szempontból csodálatos volt ez a harminc év. Azon pedig még mindig meg tudok lepődni, hogy ki mindenkire voltunk hatással. Ott van például Dave Grohl a Foo Fightersből és a Nirvanából, aki szintén azt mesélte, hogy mekkora Venom rajongó volt. Ezen például teljesen ledöbbentem. Róla valahogy sosem hittem volna, hogy szereti az ilyen súlyos zenéket. És belegondolva abba, hogy a '70-es évek végén arról szólt minden, hogy a rockzene halott, és még mindig nem az... Elég, ha körülnézel az időközben elképesztő méreteket öltött metal színtéren.

Manapság a rajongók még motiválnak téged bármire is?

A rajongók jelentenek számomra mindent! Rajongók nélkül a Venom sem létezne, ez a meggyőződésem. Mindig rá kellett jönnöm arra, hogy a Venomnak vannak a legkülönlegesebb rajongói világon, mert amikor a zenekarral nem történt igazán semmi, nem adtunk ki lemezeket, a rajongók folyamatosan azt mondogatták: Venom, Venom, a Venomot akarjuk! (kántálja) Ebből nyerem a folytatáshoz való energiát, ez adja meg az erőt ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. A legjobb dolgok egyike, amikor látom, hogy a koncerteken a srácok megőrülnek, és tudom, hogy milyen sok ember boldog a zenétől. Nagyon feldob az ilyesmi, ez az egész fantasztikus élmény.

Hogy élsz túl egy koncertet, ha nem érzed az energiát?

Az nem fordulhat elő, az mindig ott van! (nevet) Amikor Dél-Amerikában jártunk, a koncert előtt egy nappal már megérkeztünk Mexikóba, épp a liftre várakoztam, ami rettentő lassan jött, így elindultam a lépcsőn, de valaki vizet öntött a lépcsőre, én meg elcsúsztam, és nagyon megütöttem magam. Ám nem volt mit tenni, másnap koncertezni kellett, pedig iszonyatosan szarul éreztem magam, valóban nagy fájdalom járt át. Aztán eljött a koncert ideje, mindent elfelejtettem, adtunk egy fantasztikus bulit. (nevet) Ez az élő zene ereje: amikor újra szárnyra kapsz és érzed a friss energiát. Még ha esetleg betegnek is érzed magad, koncert közben azt is elfelejted. (nevet)

Amikor basszusgitárra váltottál, ki volt rád hatással?

Amikor a Venom indult, én ugye még gitáron játszottam. Aztán lekötöttünk egy koncertet, majd egy héttel előtte a basszusgitáros lelépett a zenekarból, mi meg pánikba estünk. A stúdióban, ahol dolgoztam, ismertem egy srácot, akinek volt egy basszusgitárja, így egy hetem volt a koncert előtt a program megtanulására. Utána kezdtem el megismerni annyi kiváló basszusgitárost, amennyit csak tudtam. Persze mindig nagy rajongója voltam az olyan csapatoknak, mint a Motörhead, de felfedeztem a Rusht is. Geddy Lee felülmúlhatatlan basszusgitáros. De az idősebb zenészeket is hallgattam, ott van az a fekete fickó, Stanley Clarke, akinek bámulatos a technikája. De ott volt Jaco Pastorius is, aki Joni Mitchell-lel is játszott többek között. Ő például teljesen másképp játszott a hangszeren, mint bárki más. Olyan hangokat csiholt ki a basszusgitárból, ami addig elképzelhetetlen volt. Megfigyeltem, ahogy játszanak, és megtanítottak arra, miképp is álljak neki a basszusgitározásnak, ez ugyanis teljesen más, mintha gitáron játszanál. Sosem akartam az a fajta basszusgitáros lenni, aki csak úgy „ott van” hátul a színpadon, és senki nem veszi észre. Azt akartam, hogy odafigyeljenek rám, amitől teljesen be is pánikoltam az elején. (nevet)

Általában téged emlegetnek a black metal megalapítójaként, atyjaként. Milyen ezzel a címkével együtt élni?

Az a helyzet, hogy mi jöttünk elő először ezzekkel az elnevezésekkel, mert tisztában voltunk vele, hogy mennyire különbözött mindentől a zenénk. Nem tudtuk ráfogni, hogy mi csak rockzenét játszunk, mert ez nagyon nem az volt. (mosolyog) Ugyan rá lehetett volna sütni előre, hogy ez valamiféle rockzene, de amikor az emberek meghallgatták a lemezt, nem tudták hova tenni a dolgot. Nem lehetett egyfajta címkét ráhúzni, hiszen a punktól kezdve mindenből volt benne egy kevés, és ezért találtuk ki az elnevezéseket. Mindebből az következett, hogy különböző stílusú dalok keletkeztek, az egyik thrash, a másik power metal, death metal vagy speed metal. De összességében black metalnak hívtuk az egészet, a többi elnevezés meg csak az egyes dalokat jelölte. Aztán jött a Metallica, akik igazából csak egyféle stílusú dalt játszottak, és akkor kezdték el rájuk fogni, hogy ők thrash zenekar. A Metallica sosem játszott black metalt. A Slayert pedig inkább death metalként lehetett jellemezni. És ahogy ezek a különböző zenekarok elkezdtek mozgolódni, kialakultak a különféle műfajok. A Venomra meg leginkább a black metal volt ráhúzható. Aztán amikor felbukkantak a norvég és svéd srácok felbukkantak a '90-es években, a Burzum, az Immortal, Emperor és társaik, ők továbbvitték ezt a műfajt, megújították a metalt bizonyos szempontból, és ugyan black metalként tartják számon ezeket a csapatokat, de én inkább északi vagy corpse metalnak hívom ezeket a zenéket. Sokan őket hiszik a műfaj alapítóinak, pedig azt fejlesztették tovább, amit mi kitaláltunk. Mint ahogy rám például a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Judas Priest hatott, és abból fejlesztettünk ki valami mást. Ők meg továbbfejlesztették a black metal.

A Venom koncertek közül melyik volt különösen fontos számodra a rajongók szempontjából?

Mind az, de azokat említeném meg, amelyeket az utóbbi körülbelül öt évben csináltunk. Az elején azt hittünk, hogy a rajongók nem akarják látni a Venomot egyes helyeken, és ugye a Venomnak megvolt a sajátos színpadi látványa. És ahogy a rajongókkal elkezdtünk dumálni erről, mondták, hogy nem tudnak elutazni olyan zenekarokat megnézni mondjuk Németországba, akik nagyobb színpadot igényelnek, mint mondjuk a Slayer vagy a Slipknot. Egyszerűen nincs mindenhol megfelelő hely a pirotechnikára, a lézerekre, a nagyobb dobfelszerelésekre. Aztán kisebb helyeket kezdtünk keresgélni, és még mindig fantasztikusak voltunk a koncerteken, meg hangosak és őrültek, a rajongóknak pedig le voltak nyűgözve. Pirotechnika nélkül már el tudunk jutni olyan helyekre, mint Oroszország, Lengyelország vagy Bukarest, ahol november 12-én fel is lépünk egy fesztiválon. Mindent megmutatunk, ami egy Venom koncerten előfordulhat, kivéve a tűzijátékot, ami ha úgy vesszük, nem egy nagy dolog. Ettől függetlenül a show még nagyszerű. Ha felmész a Youtube-ra, van egy saját csatornánk, ahova felraktunk néhány dalt 2009-től kezdve, pont az ilyen kisebb koncertekről, és láthatod, hogy a kisebb lépték ellenére a bulik még mindig fantasztikusak, észre sem lehet venni a különbséget egy pirotechnikával megtámogatott koncerttel szemben. Egyébként az ilyen kisebb koncertek is pont olyan élményt tudnak nyújtani, mint a nagyobbak.

A hegymászó-baleseted után programozást tanultál, ha jól tudom. Mesélnél erről az időszakról?

Na igen, akkoriban nem tudtam se gitározni, se edzeni, meg semmi ilyesmit, és rettentő gyorsan eluntam volna magam, így ki kellett találnom valamit, és ez a számítástechnika lett. Nem vagyok éppen az a típus, aki szeret csak úgy ücsörögni és lábat lógatni, ezért hogy kihasználjam az időmet, megtanultam valami új dolgot: a játékprogramozást. Mai fejjel pedig kimondottan jó ötlet volt, mert manapság már a hétköznapi élet része a számítógép, így jól is jön ez a tudás.

Van esetleg abból az időszakból kedvenc játékod?

Ó, rengeteg van! Az olyan játékokat szerettem nagyon, mint az Unreal Tournament, a Quake, aztán a Halo, a Doom, ami óriási játék volt (mosolyog), a Gears Of War is fantasztikus, de az más jellegű játék, a többi mind FPS.

Mi volt számodra a legfontosabb lecke, ami meg kellett tanulnod az életben?

Hűha… Őszintén szólva az, hogy amit csinálsz, azt csináld mindig jobban. A zenebiznisz néha kiakasztó és tele van hazugsággal, ami sok zenekart lerombol, mert a hazugság mindig kiderül. A legnagyobb lecke az volt, hogy egy zenekar többi tagjával mindig egyenesnek kell lenni, és meg kell mondani a pőre igazságot. Utána minden kerül és rendben működik majd.

Tervezitek, hogy elejétől végéig eljátsszátok a Welcome To Hell vagy Black Metal lemezek valamelyikét egy jövőbeli turnén?

Igen, de nem most. Most a setlisben harminc év anyagából válogatunk, minden lemezről bekerül egy-két dal a koncertprogramba. Rengetegen kérdezik, hogy lesz-e Welcome To Hell vagy Black Metal teljes program valamikor. A válaszom az, hogy igen, egészen biztos, hogy a jövőben számítani lehet rá.

Manapság mindenki életrajzi könyvet ad ki. A Venom története meg fog jelenni valamikor nyomtatásban?

Már készülőben van egy Venom biográfia, de nincs még kész, csak félig. De tényleg jó lenne fekete-fehérben megjelentetni egyszer a történetet, hogy akit érdekel, elolvashassa, miken mentünk keresztül.

Mi az élet értelme?

(nevet, majd rávágja) 42. (hosszan kacag) Jól sejtem, hogy voltak már néhányan, akik ezzel a válasszal vicceltek meg?

Ez így van, hallottam már ezt néhány alkalommal. (röhögünk) De rendben, elfogadható a válasz. Mi életed három legjobb lemeze?

A 2112 a Rushtól, a Sabbath Bloody Sabbath a Black Sabbathtól, és Kate Bush első lemeze, a The Kick Inside.