Akármennyire is kisegítették a Warrant gitárosait a stúdióban az első lemez felvételekor, akármennyire is vállalhatatlan bizonyos körökben a Cherry Pie klip még ma is, akármennyire is műmájer volt az egész banda, személy szerint én úgy gondolom, hogy a Sunset Strip legjobb dalszerzői közé tartoztak, amelyet távolról sem egyforma lemezekkel demonstráltak. Kicsit mindig próbáltak idomulni az aktuális zenei trendekhez (bár a bemetalosodott Dog Eat Dog minden volt 1992-ben, csak nem trendi), de az úgynevezett grunge érában is teljesen korrekt anyagokat tettek le az asztalra, még ha ezek meg is feküdték az ősrajongók gyomrát. Kimondottan érdekes ugyanakkor, hogy pont 1997-ben, a Warrant 96 néven kiadott Belly To Belly turnéján rögzítették az egyik legerősebb koncertlemezt, amit hajbanda valaha kiadott. És ha már a legeknél tartunk, az ő We Will Rock You-juk az egyik legtutibb Queen feldolgozás, amit valaha hallottam.
A sikerek és az ellenszenv okai között egyaránt megtalálható a frontember Jani Lane (civil nevén John Kennedy Oswald – beteg szülei lehettek!) személye, ami nem csoda, hiszen tenyérbemászóan szépfiús megjelenésű volt, de tegyük hozzá: emellett azért helyén volt az énekhangja is. Sajnos a karizmatikus énekes mára kissé szétcsúszott, és bár az elmúlt esztendőkben két reunionon is átesett vele a Warrant, az áldatlan állapot miatt a 2000-es évek immáron második stúdiólemezén sem ő énekel.
Bár távolról sem vagyok klasszikus felállás-fetisiszta, a legutóbbi Born Again nem különösebben nyerte el a tetszésemet, többek között az akkori énekes, Jaime St. James (Black N' Blue) nem túl markáns stílusa miatt, ezért fenntartással kezeltem azt a tényt, hogy ezúttal is Jani nélkül dolgoznak a srácok. Bizakodásra adott azonban okot, hogy az új énekes nem más, mint a George Lynch mellől ismerős Robert Mason, aki – meglepő-e avagy sem – pont egy kis Lynch Mob-ízt tesz hozzá a zenéhez a hangjával. Ez már csak azért is érdekes, mert másik ismertebb zenekarára (ahová szintén „csak" beszállt), a méltatlanul elfeledett, blues rockos Cry Of Love-ra nem nyomta rá ennyire bélyegét a srác múltja.
De „lincsesség" ide vagy oda, a 2011-es Warrant kimondottan kellemes hallgatnivaló. Ha nem is közelíti meg az első három lemez klasszikusságát és a másik kettő különlegességét, a kissé uncsi Born Againt simán megeszi reggelire. Még annak ellenére is, hogy picit azért sok a tizennégy szám, kilenc-tíz bőven elég lenne. Ettől függetlenül sok hallgatás után sem érzem, hogy mondjuk a Life's A Songot léptetnem kellene csupán azért, mert nem olyan erős, mint az utána következő, húzós-pörgős Show Must Go On, amiből remélem, örök koncert-nyitószám lesz (na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy valaha is láthatjuk a csapatot errefelé...). Óriási a herflivel felturbózott, lüktető Cocaine Fright Train is, ezt simán megírhatták volna a fénykorban, de baromi jó az is, ahogy a Sex Ain't Love elindítja és a Last Straw lezárja a lemezt. Ha valaki szereti a Warrantet, ezeknek a daloknak sem fog tudni ellenállni, a feeling abszolút L.A.! Kíváncsi vagyok persze arra is, mivel fog előrukkolni Jani az év második felében (ígérete szerint akkortájt várható második szólólemeze), mert most már van mivel versenyezni, ezt ő maga is elismerheti. Az anyag hallatán talán még sajnálhatja is, hogy nem ő énekel rajta.
