Kevés márkanév cseng olyan jól a rockszakmában, mint Zakk Wylde-é: az Ozzy Osbourne szárnyai alatt a műfaj leghatalmasabb csúcsait megjárt fiatal, szőke és nem mellesleg zseniálisan gitározó srácból mára saját jogán is csarnokokat megtöltő attrakció lett, gitárosok komplett generációi fogtak hangszert a hatására, és első magyarországi jelenése is szép tömeget vonzott a Black Label Societyvel. Jelenleg ugyan éppen nem Zakk zenél Ozzyval, de saját bevallása szerint a kapcsolat töretlen – többek között erről és még sok minden másról is beszélgettünk vele a koncert délutánján.
Először is kezdjük a friss The Song Remains Not The Same-mel, ami már a harmadik ilyen nyugisabb megközelítésű albumod a Book Of Shadows és a Hangover Music után…
Különösebb okokat nem kell keresni a lemez megjelenése mögött: a súlyos dolgok mellett mindig is szerettem a lágyabb zenéket is, és a saját anyagaimban is mindig meglesz ez a vonal. A legnagyobb különbség az általad említett korábbi lemezekhez képest annyi, hogy itt elsősorban átiratok szerepelnek. Néhol persze komoly az eltérés, például a Parade Of The Dead zongorás verziójánál. Hiába hasonló az akkordmenet, ez még úgy is egy másik nóta, hogy közben ugyanaz… Azt azonban nem szeretem, ha unpluggednak titulálják ezt az albumot, a szó szoros értelmében véve ugyanis nem az.
A szabadidődben, például ha otthon gyakorolsz, gyakran pengeted amúgy az akusztikus gitárt?
Persze, és zongorázni is szinte minden nap szoktam, akár csak szórakozásból is. Attól függ, éppen mi akad a kezembe, vagy mi van a közelemben.
Elképzelhető, hogy egy riffes, súlyos Black Label Society dal alapjai akusztikus gitáron álljanak össze?
Inkább azt mondanám, hogy az adott hangszertől függ, éppen milyen ötleteim támadnak. Ha ott állok egy Les Paullal a kezemben, és jól megküldöm a Marshall ládákon keresztül, a zeppelines, sabbathos irány a jellemző, ha viszont a zongora elé keveredem, sokkal inkább az Elton John-os ötleteimet csiszolgatom. Akusztikus gitáron a Neil Young vonal a meghatározó, ha pedig steel gitározni támad kedvem, countrys dolgokat játszom. Szeretem az ilyesmit is.
A Black Label Societyben történt nemrég egy dobosváltás, Will Hunt helyére pár hétre beugrott Johnny Kelly, majd végül Mike Froedge lett a végleges megfejtés. Mi történt?
Igazából semmi különös. A Black Label Societyben az a szép, hogy tényleg egy nagy család. Soha nem rúgtam ki senkit, és soha nem is lépett ki senki, néha egyszerűen csak úgy alakulnak a dolgok, hogy valamelyik poszton változás történik. Ettől még tesók maradunk mindenkivel. Ha valaki több pénzt tud keresni máshol, netán épp máshoz van kedve, az ajtó mindig nyitva áll. Ettől még nincs harag, továbbra is a család tagja marad, és ha úgy alakul, természetesen vissza is jöhet. A lényeg annyi, hogy folyamatosan nagyszerű muzsikusokkal vettem körül magam, így a közönség is mindig a legjobbat kapta a koncerteken. Senkivel sincs harag, mindenkivel beszélek a mai napig, aki csak valaha is megfordult ebben a bandában.
Te hogy látod: hagyományos értelemben vett zenekarnak tekinthető a Black Label Society, vagy inkább a szólóbandádnak?
Mindenképpen hagyományos értelemben vett zenekarnak. Persze én vagyok a parancsnok, hiszen én alapítottam a csapatot, és én intézem a zenekari ügyeket is, az adminisztrációt és a többit. De Nick (Nick Catanese gitáros) vagy J.D. (John DeServio basszusgitártos) szintén alapvető részét jelentik a Black Label Societynek, ők is hozzáteszik a magukét a zenéhez, a dalokhoz, rájuk is szükség van az összképhez. És persze mindannyian azon vagyunk, hogy jól érezzük magunkat együtt. Soha életemben nem voltam marakodós típus, egyik korábbi zenekaromban sem fordultak elő verekedések vagy hasonlók. Sőt, ha jobban belegondolok, az üvöltözés sem volt jellemző sem Ozzynál, sem a Pride & Gloryban, sem a Black Labelben. Miért is lett volna? Felnőtt emberek vagyunk, mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt, és ha valaki nem találja a helyét a képben, nyugodtan elmehet, ilyenkor sincs harag. Az élet túl rövid ahhoz, hogy vitákra, veszekedésekre meg ilyen szarságokra vesztegessük az időt.
Mi várható még a bandától az év hátralévő részében?
Ha vége ennek a turnénak, kicsit hazautazunk pihenni, aztán Dél-Amerika lesz a következő állomás, októbertől pedig az Államokban játszunk a Judas Priesttel és a Thin Lizzyvel. Ez fantasztikus összeállítás, hatalmas megtiszteltetés ezekkel a bandákkal közösen koncertezni. Szó van még egy rövidebb ausztrál körről is, decemberre pedig ki akarunk hozni egy akusztikus DVD-t.
Turné közben szoktatok új dalokat írni?
Akusztikus gitáron néha összeáll pár vázlat, de inkább otthon, nyugodtabb körülmények között születnek a nóták. Bemegyünk a stúdióba, aztán jammelünk az új ötleteken, riffeken. Általában így jönnek össze a legjobb dolgok.
Pont ma olvastam, hogy nagy cimboráid, a Down tagjai már nem is akarnak komplett lemezt kiadni, mert senki sem veszi meg a CD-ket, inkább négy olcsóbb EP-t jelentetnek meg. Te milyen megoldásokban töröd a fejed?
Túl sok út nincs: turnézni kell, meg árulni a merch-cuccokat, és mindenféle jópofa ötlettel, például speciális csomagolással el kell érni, hogy a közönség meg akarja venni a lemezedet. Az biztos, hogy a régi idők már nem térnek vissza. Ha az emberek egyszer megszokták, hogy ingyen kapnak valamit, azért soha többé nem lesznek hajlandóak pénzt fizetni. Ez ugyanaz a logika, mint amikor egy bárban Happy Hour van. Lehet, hogy az adott hely egyébként mindig kong az ürességtől, de ilyenkor biztos lehetsz benne, hogy tele lesz. Te meg csak lesel, miért nem találsz ülőhelyet délután kettő és hat között. Mi van itt? „Annyi, Zakk, hogy most nem három, hanem egy dollárba kerül a sör!” (nevet) Ha valamiért ennyire keveset kell fizetni, még az is lemegy, akinek egyébként eszébe sem jutna. Pláne, ha ingyen van…
Nem látod túl rózsásan a helyzetet, igaz?
Kétségtelen, hogy a mai fiatal csapatoknak nehéz dolguk van, hiszen ha a kiadók belefektetik a pénzüket egy zenekarba, azt utána viszont is akarják látni. Erre pedig manapság két lehetőségük van: a turnék és a merchandise cuccok. És itt nem kis összegekről beszélünk. Ha én kiadóként belenyomok 50-100 ezer dollárt abba, hogy a kezdő zenekarom bekerüljön pár komolyabb turnéra, mi a garancia arra, hogy meg is térül a befektetésem? Lemezeket senki sem vesz, mindenki letöltöget, arra azonban nem gondolnak az emberek, hogy ez ördögi kör. Ha nincs bevétel a lemezeladásból, a kiadó nem fogja tudni támogatni a turnékat sem, mert egyszerűen nem lesz rá keret. A múltkor egy arc azt találta nekem mondani, hogy ugyan mit sírnak a letöltések miatt a nagy bandák, akik már mind eleget kerestek, örüljenek a turnébevételeknek meg a pólóeladásból származó pénzeknek. Ez tényleg baromi jól hangzik, csak éppen tőke nélkül turné sincs. Ülhetsz otthon, és bámulhatod a négy falat… Ha pedig nincs turné, a pólóidat és a cuccaidat sem fogod tudni hol eladni. Azt tanácsoltam a fickónak, hogy ha így gondolkodik, ezzel az erővel legközelebb lógjon be egy bulira, és lopjon pólót is, nehogy véletlenül egy cent is jusson az előadónak. Ez egy végtelenül köcsög hozzáállás.
Te eszerint a mai napig veszel albumokat…
Régi gondolkodású vagyok ebből a szempontból is. Mit csinálsz, ha sört támad kedved inni? Bemész az italboltba, és veszel egy hatos kartont. Fel sem merül benned, hogy bemenj és elemeld a polcról, hanem odaviszed a pénztárhoz, és fizetsz érte. Itt ugyanerről van szó, még ha ezt sokan nem is hajlandók belátni: ha a netről töltesz le egy lemezt, az ugyanolyan lopás, mintha a sört nyúlnád le a boltból. Ha nekem kell egy lemez, akkor megveszem. Egy mai album felvétele nem ritkán 50-60 ezer dollárba kerül, és ehhez képest 12 dolcsiról beszélünk, mert egy CD-ért nagyjából ennyit kérnek. Nem hinném, hogy ez megfizethetetlen összeg lenne. Ami pedig a kérdésedet illeti, a válasz természetesen igen. Ma is vettem Neil Youngot, Robin Trowert, Crowded House-t, John McLaughlint az iTunes-on. Megvásároltam volna őket akár CD-n is, de ezek nem olyan zenék, hogy bemész a boltba, és simán leemeled őket a polcról. Az iTunes ebből a szempontból ugyanolyan nagyszerű dolog, mint az eBay, egyszerűen minden hozzáférhető általa. Gyors és kényelmes.
Vidámabb téma: úgy tudom, pár hete Németországban végre személyesen is találkoztál Gus G.-vel, amikor Ozzy előtt játszottatok a Black Labellel.
Bizony! Fantasztikus gitáros, szimpatikus srác, és most végre összehaverkodhattunk. Megnéztem a koncertet is, és igazán nagyszerű teljesítményt nyújtott Ozzy mellett.
Mindebből arra következtetek, hogy továbbra is töretlen a kapcsolatod az Ozzy-táborral.
Pontosan. A mi viszonyunk messze túlmutat a zenén. Olyan ez, mint amikor elköltözöl otthonról: attól, hogy nem élsz már a szüleiddel, még ugyanúgy szereted őket, ugyanúgy minden nap beszéltek, és amikor lehetőség adódik rá, találkoztok is. Mi is így vagyunk ezzel. Beszélünk, ott vagyunk a szülinapokon, apák napján, karácsonykor, és így tovább. A családjaink is jóban vannak, a feleségem is rendszeresen beszél a Mamival (Sharon Osbourne), és a kölykök is folyamatosan keresik egymást. De hát hogy is lehetne másképp? 19 éves korom óta ismerem őket. Sharon is tényleg olyan nekem, mintha a második anyám lenne.
A Scream lemez tetszett?
Igen, nagyon is jó lett. Kevin Churkóval (Ozzy aktuális producere és egyik fő dalszerző partnere) is barátok vagyunk, vele is folyamatos kapcsolatban állok, Blaskóról (Rob Nicholson, Ozzy basszusgitárosa) már nem is beszélve. Mindenki kiváló munkát végzett a Screamen, szuper-erőteljes album.
Gust tehát kipipálhatjuk, de mi a helyzet a másik két élő Ozzy gitárossal, Jake E. Lee-vel és Joe Holmesszal? Velük beszélőviszonyban vagy?
Nem. Sőt, lassan már azt sem tudom, egyáltalán ki az a Jake E. Lee… (elhúzza a száját) Már úgy értem, hová a francba tűnt Jake? Miért nincs jelen, miért nem turnézik, miért nem rakja össze megint mondjuk a Badlandset? Egyszerűen nem értem ezt az egészet… Zseniális gitáros, nemcsak én imádom a játékát, hanem tulajdonképpen mindenki, mégsem csinál semmit. Ez nagyon szomorú. Szégyen, ha valaki így elvesztegeti a maga káprázatos tehetségét… A Bark At The Moon fantasztikus anyag volt, a Rock’N’Roll Rebel és a többi nóta… Hagyjuk is! Sajnos Joe Holmes-ról sem tudok semmit, pedig ő is kitűnő zenész.
Melyik dalodat neveznéd életed legfontosabb szerzeményének, és melyik a kedvenc saját szólód?
Dalok közül a Stairway To Heavent meg a Freebirdöt! (nevet) Már amikor írtam őket, akkor tudtam, micsoda monumentális pillanatok ezek a rock’n’roll történelmében! (harsányan kacag) Hmmm, lássuk csak… Ozzyval a No More Tears a legismertebb dalom, a Black Labellel pedig a Stillborn, szóval azt hiszem, ezt a kettőt emelném ki. Az albumos szólók közül pedig egyértelműen a No More Tears a kedvencem. Egyből felnyomtam, az eredmény pedig tökéletes lett. Az az én igazi Stairway To Heavenem. De tudod, valahol olyan ez, mint amikor megnézel egy fotót a régi középiskolás évkönyvben: az is te vagy, legfeljebb kevesebb a ráncod és néha furák a cuccaid… Biztos vagyok benne, hogy ezzel például Jimmy Page is így van. „Tényleg ezt a sárkányos ruhát viseltem? Meg ezt a fehér színpadi szart?” (nevet) De az ilyesmiktől eltekintve mindig azt csináltam, amit az adott pillanatban a legjobbnak éreztem.
A ’90-es évek közepén pár hónapig együtt zenéltél egy bizonyos Guns N’ Roses nevű bandával. Miért nem lett végül semmi ebből az ígéretes kooperációból?
Igazából a Sweet Child O’ Mine-t is én írtam! (nevet) Szóval a Guns N’ Roses… Slash, Duff, sőt, még Steven Adler is jó cimborám volt, és Matt Sorumot is ismertem. Meglehetősen zavaros időszakban kerültem be a képbe náluk: éppen senki sem értett egyet abban, kinek kellene gitároznia Slash mellett. Axl a saját embereit erőltette, Slash azonban hallani sem akart azokról az arcokról (konkrétan Paul „Huge” Tobiasról… – D.Á.), és azt mondta: vagy velem jammel, vagy senki mással. Ebbe végül Axl is belement. Felhívtak, el is mentem hozzájuk, zenélgettünk, demóztunk, jó pár hónapig el is tartott a dolog, ám a végén… (legyint) A srácokat mind imádtam, tényleg kibaszott remek emberek, a Guns pedig a valaha létezett legfaszább zenekarok egyike, ott a helyük a Zeppelin, a Sabbath meg a többiek mellett. De egyszerűen nem történt semmi, úgyhogy a végén búcsút intettünk egymásnak. És ha megnézed, hogy az én Gunsszal közös próbáim és a Chinese Democracy megjelenése között mi mindent csináltam… Book Of Shadows, Ozzy lemezek, egy rakás Black Label Society album, mindegyikkel alapos turnék, aztán a Live At Budokan koncertanyag meg további DVD-k egész sora, a Rock Star mozifilm… (nagy levegőt vesz) Lehetne akármennyi pénzem, lehetnék akármekkora szupersztár, soha az életben nem lennék képes tizennégy teljes éven át tétlenül ülni a seggemen. Ha nem zenélnék, akkor sem. Belefolynék a hangszerbizniszbe, filmeznék, könyvet írnék, alapítanék egy produkciós céget, vennék egy baseball-csapatot (nevet), tökmindegy, de VALAMIT mindenképpen csinálnék. Dolgoznék. Képtelen vagyok csak úgy ellenni és főni a saját levemben. Értelemszerűen más a tempó, ha a családoddal vagy, de otthon sem vesztegetem az időmet: gyakorlok a gitáron, gyúrok, ilyesmi.
Figyeled a metal színtér alakulását, az új gitárosokat, vagy inkább csak a régi favoritokat hallgatod?
Leginkább klasszikus rockzenét hallgatok, amiket az előbb is említettem: Sabbath, Zeppelin, Robin Trower, Bad Company, Fleetwood Mac és a többi… De egyébként Tom Pettytől a Ministryig tényleg rengeteg minden belefér. Önmagáért szeretem a zenét, vagyis bizonyos határokon belül szinte minden jöhet. Ha otthon vagyok, mostanában általában benyomok valami klasszikus rockot nyomató rádiót, és az szól. Mindebből az is következik, hogy ha mondjuk új lemezt veszek, az elsősorban az új Alice In Chains vagy az új Stone Temple Pilots! (nevet) De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képben a színtér mai állapotát illetően. Már csak azért is figyelem, mi történik, mert nemcsak a zene érdekel, hanem a produkciós munka fejlődése, a stúdiótechnika alakulása is. Jóban vagyok például a Disturbed-es srácokkal, és a zenéjüket is szeretem. Ugyanez áll a Godsmackre is. Aztán ott a Shadows Fall, a Five Finger Death Punch, a Trivium, a Dragonforce… Ezek mind remek bandák remek gitárosokkal. Amúgy ha nem akarnék figyelni az újabb generációkra, akkor is kénytelen lennék, mert a gyerekeim szintén hallgatják ezeket a zenekarokat. A lányom 19, a fiam 18 éves, és mindketten igazi zenefanatikusok. De ők is szeretik emellett a Zeppelint, a Sabbath-ot, a Stone Temple Pilotsot, a Nirvanát és a régebbi dolgokat is.
További fotók:
Black Label Society
Hozzászólások
Nagyon csípem ezt a fickót, iszonyú király arc!!!
:)))))))
No meg a Shock!
Nagyon szépen köszönjük!
Azt már korábban megkérdeztük: http://www.shockmagazin.hu/portal/interju/black-label-society-a-pialas-mentette-meg-az-eletemet
;)