Shock!

Jómagam a Framing Armageddont tartom az Iced Earth csúcsalkotásának, a második helyezett pedig a The Glorious Burden, tehát igen érzékenyen érintett Ripper eltávolítása, pláne, hogy az azt követő Barlow-féle lemez messze nem sikerült annyira jól, mint amilyen lehetett volna. Ettől függetlenül a Jon Schaffer Band esetében is totálisan értelmetlennek tartom a különféle korszakok összehasonlítását és az ezekből kibontakozó szenvedélyes vitákat, ugyanis az egyetlen ember, akinek tényleg a zenekar az élete, az maga Schaffer. Róla simán elhiszem, hogy akár meg is halna a bandájáért. Lehet tehát némelyik döntésével vagy annak kivitelezésével, kommunikációjával nem szimpatizálni, de az, hogy a banda eddig minden hullámvölgyet túlélt, mégiscsak őt igazolja. Az ismét leköszönő Matt Barlow helyére pedig kitűnő választás volt a mindkét elődjének legjobb oldalát kidomborítani képest Stu Block – legalábbis a friss lemez alapján mindenképpen így tűnt, tehát hogy a viharba ne lettünk volna tehát kíváncsiak arra, hogy mit nyújt az ifjú titán élőben.

Sajnos kevesen gondolták hasonlóan, ami mindenképpen meglepett, hiszen itthon még soha nem láttam a bandát, a legendás, elmaradt 2002-es bulin pedig jóval többen jelentek (volna) meg. Végül azonban a szellős nézőszám egyetlen igazi negatívumának a fűtetlenség bizonyult, amit nem is tudom, az első komoly hidegek kezdetén miképp is gondolt a Club 202 vezetősége.

Ahogy öregszem, egyre intoleránsabb vagyok az előzenekarok iránt. Ennek régebben az is oka volt, hogy miattuk borzasztóan elhúzódtak a főbandák koncertkezdései, mostanában pedig alig akad nemzetközi buli, ahol ne lenne legalább három support, amelyből minimum kettőre baromira nem vagyok kíváncsi még akkor sem, ha nem szarok. (Emiatt a Hammerfallt is kihagytam, hiába tetszett nagyon az utolsó lemezük és hozták magukkal a Vicious Rumorst is, és bizony az Orphaned Landtől is tartok kicsit.) Egyszóval: a Fury UK távolról sem volt rossz, ellenben totálisan érdektelen, és még a lemezen egyébként korrekt White Wizzard rövidített programja miatt (négy szám) sem tudtam könnyeket ejteni, főleg, hogy így még az Iced Earth is emberi időben kezdődött.

Nem is akárhogy: a Dystopia címadó tétele elég gyorsan lesikálta az agyunkat. Utána viszont, amikor a koncert előrehaladtával sikerült felocsúdni, szívesen letörtem volna a keverős kezét, aki a mélyeken kívül úgy látszik, mást nem ismert, hiszen nemcsak Troy Steele szólógitárját sikerült szinte folyamatosan elrejtenie, de néha még Jon hangszerét is. Maradt viszont rengeteg „duhogás" – még szerencse, hogy Stu-ból és a vokálokból nagyjából minden eljutott az érdeklődőkhöz. Hozzáteszem, mindez középen volt így, hallottam olyan véleményt is, hogy Troy előtt állva okés volt a dolog, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a számok ismeretében bőven élvezhető volt az összkép.

Ami pedig a színpadról áradó pozitív energiatölteteket illeti, azt semmilyen hangmérnök nem tudta elcseszni: felszabadult, kiegyensúlyozott zenészeket láthattunk fent (spontán poénkodni is), és persze amire a leginkább kíváncsiak voltunk: az új fiú sem vallott szégyent. Még akkor sem, ha a Declaration Day magasaival ő is baromira megszenvedett. Azzal viszont abszolút nem értek egyet, hogy Barlow érzelmi töltete hiányozna a hangjából – illetve, az valóban hiányzik, ellenben benne van a sajátja. Ennek megfelelően még a Watching Over Me is kellően hatásos tudott maradni, már csak azért is, mert nem számítottam rá. Sem a Stand Alone-ra, sem a Damienre – annál jobban ütöttek ezek is.

Azt persze lehetett tudni egy ideje, hogy nagyeposzuk, a Dante's Inferno visszakerül a programba, ennek megfelelően ez volt a totál csúcspont! Kevés irodalmi mű adaptálható annyira jól metalra, mint ez a zseniális, még ma is élvezhető alkotás, és Schaffer anno nagyon jól el is csípte a hangulatát. Tényleg óriási élmény volt élőben hallani az egész negyedórás opuszt. Persze ez nyilván más remek dalok rovására történt így, de a két és fél-három órás, kétfelvonásos Iced Earth koncertek pont az elmaradt alkalom időszakában voltak jellemzők a bandára – és persze akkor is nyilván el lehetett mondani, hogy aznap este épp mi hiányzott a repertoárból. Így is bő 100 perc körül járt a műsor, kábé nulla üresjárattal, viszont folyamatos betonozással – nem mondhatok mást, mint hogy a 2011-es év egyik legnagyobb metal buliját láttam, amit ezen sorok írásakor már csak a Lizzy Borden überelhet.

Fotók: Réti Zsolt