Shock!

Peter Steele halott, a Type O Negative karrierjének pedig minden bizonnyal vége, azonban elképzelhető, hogy sokaknak nem is mond olyan sokat ez a név: ez nem is meglepő, hiszen a New York-i zenekar jó másfél évtizeddel ezelőtt élte virágkorát. Tekintsük hát át egy kicsit Peter és a Type O munkásságát e szomorú apropóból.

Peter Steele Petrus T. Ratajczyk néven látta meg a napvilágot Brooklynban 1962. január 4-én: felmenői között lengyel, orosz, izlandi és skót rokonokkal egyaránt rendelkezett. Késői gyerekként érkezett, és már egészen korán zenefanatikussá vált, kedvencei a Black Sabbath, a Beatles és a The Doors voltak. Első komoly zenekarát 1979-ben alakította Fallout néven, ahol még eredeti nevén szerepelt, és már együtt zenélt későbbi társával és kreatív ellenpólusával, Josh Silverrel. A csapat mindössze egy 500 példányban kinyomott kislemezt jelentetett meg 1981-ben, majd feloszlott. Peter és Louie Beato dobos a Carnivore-ban folytatták, mely – nyilván generációs és illetőségi okokból is – már sokkal több közösséget ápolt az ekkoriban formálódó New York-i hardcore/punk színtér bandáival. A thrashes, crossoveres muzsikában utazó csapat két albumot adott ki, az 1986-os Carnivore-t és az 1987-es Retaliationt, melyek közül különösen az utóbbi vált kultikus kedvenccé az undergroundban, a banda azonban kiadását követően nem sokkal feloszlott. Peter ezután alapította meg a Subzerót régi partnerével, Josh-sal, illetve egy ismerős dobossal, Sal Abruscatóval. A felállást Silver gyerekkori cimborája, Kenny Hickey gitáros tette teljessé. Gyorsan szembesülnie kellett vele, hogy a név foglalt, ellenben a megalakulás örömére már mindannyian magukra tetováltatták a híres mínuszjelet, így muszáj volt valami hasonlót találni. Végül tehát a Type O Negative elnevezés mellett döntöttek.

A több mint két méter magas Steele ekkoriban a New York-i közterület-felügyelet alkalmazottjaként kereste a pénzt, kukásként és úthengeresként egyaránt dolgozott, és saját bevallása szerint kimondottan szerette ezt a munkát. „15 dolláros órabérért melóztam, és ebben minden benne volt: akármit is kellett csinálni a parkokban, én voltam rá az ember. Nekem kellett összegyűjtenem az ürüléket és minden olyasmit, ami kifolyhat vagy kilövellhet egy emberből”, emlékezett vissza később ezekre az évekre. Volt kollégái jószívű, barátságos emberként ismerték Petert, aki még évekkel később, már ismert rockzenészként is vissza-visszajárt hozzájuk egy-egy buli vagy rendezvény alkalmával. Ilyenkor rendszerint azzal tréfálkozott, hogy ismét felölti az uniformist.

A Type O Negative első albuma, a Slow, Deep And Hard egy szerelmi csalódásból született, miután Steele rajtakapta akkori barátnőjét egy másik férfival, és 1991-ben jelent meg a Roadrunnernél. A születése óta lelki problémákkal küszködő Peter ekkor már túl volt egy sikertelen öngyilkossági kísérleten is.A lemezen még egyértelműen ott voltak a Carnivore-ból érkezett elemek, de a későbbi jellegzetesen búgó Type O hangzással is itt lehetett először szembesülni a maga teljes valójában. Az Unsuccessfully Coping With The Natural Beauty Of Infidelity (híres „I know you’re fucking someone else” kórusával), a Der Untermensch vagy a Xero Tolerance hallatán nyilvánvaló volt, hogy a zenekar még nagy dolgokat fog véghezvinni a jövőben, bár az album eleinte csak botrányos borítójával és sajátos szövegeivel keltett nagy feltűnést. A frontember később elismerte, hogy utólag már nem igazán rajong a mindössze pár nap alatt, hirtelen dühből megírt anyagért, de a szövegekkel ettől függetlenül rengetegen tudtak azonosulni.A sorokkal a zenekar ellentmondásos hírnevét is sikerült megalapozni, miután a széplelkű kritikusok egy része nőgyűlölőnek, mások nyíltan fasisztának és uszítónak bélyegezték a bandát. Jellemző Peterre, hogy innentől fogva direkt rájátszott ezekre a dolgokra az interjúkban és nyilatkozatokban, szándékosan provokálva a hivatalos rettegőket, akiket Josh Silver zsidó származása rendszerint egy cseppet sem zavart meg a nácizásban. A banda első turnéján Amerikában és Európában többször is bombafenyegetések okoztak nehézségeket a helyi szervezőknek és a Type O Negative stábjának.

Az 1992-es The Origin Of The Feces hivatalosan EP-ként jelent meg, de valójában teljes nagylemeznyi hosszúságú volt: nemcsak az első album egyes dalainak kissé átformált, átnevezett verzióit tartalmazta némi mesterséges közönségzajjal felturbózva, de szerepelt rajta Jimi Hendrix Hey Joe-jának elvetemült, Hey Pete című változata is. A banda előzetesen komoly vitákba keveredett a Roadrunnerrel, akik kategorikusan elutasították, hogy az EP a Peter által megálmodott eredeti borítóval kerüljön a boltokra, rajta a frontember széthúzott ánuszával. A vonat azonban megállíthatatlanul gördült előre Peter továbbra is bőkezűen mért meglepő kijelentései hátán.

A felvezetés tökéletesen ágyazott meg a Type O Negative második teljes nagylemezének, az 1993. augusztus 17-én kiadott Bloody Kissesnek, melyre két dal, a Kill All The White People és a We Hate Everyone kivételével már nem volt jellemző a Slow, Deep And Hard féktelen dühe (nem véletlen, hogy ezek a későbbi digipak verzióra már nem is kerültek fel). Steele gótikus, pszichedelikus dallamai mélyre hangolt, ólomsúlyú, leplezetlenül Black Sabbath-ízű riffekkel, hipnotikus, túlvilági billentyűfutamokkal találkoztak, a zenében pedig meghatározóvá vált a romantikus, érzéki hangulat. A hosszadalmas, vontatott, csigalassú Bloody Kisses (A Death In The Family), a riffelős Blood And Fire vagy a kiegyensúlyozott nyugalmat sugárzó Seals And Crofts feldolgozás, a Summer Breeze a mennydörgő gitártémák ellenére is alapvetően melankóliát árasztottak. Az album kétségtelenül legtündöklőbb pillanatai azonban a sejtelmesen erotikus Christian Woman és az izgalmas szerkezetű, monumentális refrénnel ellátott Black No.1. voltak.

Peternek persze továbbra is volt miért magyarázkodnia, hiszen sokan megint nem értették, honnan hová tart a szövegekkel. „Nem hiszek az emberi egyenlőségben”, jelentette ki ekkoriban. „Egy almát és egy narancsot sem nevezhetünk egyformának csak azért, mert mindkettő gyümölcs. Meggyőződésem, hogy a világon vannak nálam sokkal jobb és értékesebb emberek, de ugyanakkor az is biztos, hogy léteznek olyanok is, akik rosszabbak, mint én. A világ az erő körül forog. Nem hiszem, hogy ezekért a nézetekért jogosan bélyegeznek engem szélsőséges barbárnak. A Slow, Deep And Hard kirohanásait sokan úgy értelmezték, hogy minden nőt gyűlölök a világon, de nem győztem hangsúlyozni, hogy az a lemez csakis egyetlen nőről szól, és nem általánosságokról. Ha az ember hazamegy és a barátnőjét egy másik fickóval találja az ágyban, azt mondja, ami először eszébe jut, és nem ügyel feltétlenül arra, hogy politikailag korrekt jelzőket találjon. Egyébként azt is számtalanszor elmondtam, hogy nem a Slow, Deep And Hardot, hanem inkább a Bloody Kissest tekintem a Type O Negative első albumának, és nem is szívesen hallgatom azt az albumot. Az agyamat is szétordítom rajta, és az is meglehetősen szánalmas, ahogyan kesergek a szövegekben. A Bloody Kisses dalaiban viszont már hallatszik a banda kialakult stílusa. Romantikus, szexuális töltésű, de mégis nagyon súlyos és sötét muzsikát játszunk. Valaki azt írta valahol a zenénkről, hogy bizonyos pillanatokban olyan a hangzásunk, mintha az ős-Black Sabbath elkezdene jammelni a késői Beatles-szel, és ez nekem nagyon tetszett. Szerintem a Type O Negative igazi ágy-zenét játszik. A Bloody Kisses a legtökéletesebb album egy jó kis szeretkezés előtt, közben vagy után.”

Mivel a zenekar még Peter poposan fogós dallamok iránt tanúsított leplezetlen vonzalma ellenére is távol állt attól, hogy kommersznek lehessen bélyegezni, a siker nem érkezett gyorsan, a Roadrunner azonban a kezdetektől fogva hitt a zenekarban. Még jobban is, mint Sal Abruscato, aki úgy látta, a botrányok miatt képtelenek lesznek előrelépni, és inkább átült a River Runs Red albummal ekkortájt debütáló Life Of Agony dobcucca mögé. Helyére Johnny Kelly került.
A Christian Woman és a Black No.1. ugyan még vágott változatukban is hosszúak voltak, de az amerikai MTV mégis ráharapott a videoklipekre, igaz, csupán több mint fél évvel a lemez megjelenése után. A közönség ennek hatására hirtelen elkezdte keresni a Bloody Kissest a boltokban: talán ironikus, talán nem, de mindebben az is közrejátszott, hogy a csatorna akkoriban népszerű degenerált rajzfilmfigurái, Beavis és Butthead is menőnek találták a Black No.1. klipjét. Így eshetett meg, hogy amikor 1994 nyarán a radikális váltás után visszatérő Motley Crue vendégeként koncerteztek, a nézők többsége már inkább rájuk volt kíváncsi a fellépéseken, mint az új énekessel és új muzsikával kiálló Los Angeles-i legendákra. Peter persze csak a rá jellemző szarkazmussal reagált a csapat iránt tanúsított felfokozott érdeklődésre. „Mint tudjuk, a boldogtalanság szereti a társaságot, és szerintem a Type O Negative elég jó kis társaság. Ha valaki fáradtan hazamegy a munkából és felteszi a lemezünket, elfeledkezhet a saját problémáiról és foglalkozhat helyettük az enyémekkel”, mondta.

A zenekar szekere beindult, és hirtelen azon vették észre magukat, hogy már nemcsak a balhék miatt kerülnek be a lapokba. Olyan bandák előzenekaraként léptek fel Amerikában, mint a Nine Inch Nails, a Queensryche, a Danzig vagy a Pantera, és mivel ezek a koncertsorozatok mind komoly méretű turnék voltak csarnokokban és arénákban, a Type O Negative ismét feljebb léphetett egy szinttel. Ekkorra már Európában is betörtek a köztudatba, különösen Németországban váltak kiemelten népszerűvé. Az 1994 őszén kiadott, a Black Sabbath előtt tisztelgő Nativity In Black feldolgozáslemezen a Black Sabbath dallal szerepeltek, ami a hagyományosabb rockzenéket kedvelők körében is sokakkal ismertette meg a nevüket. Verziójukat maga Geezer Butler nevezte a valaha született legjobb Sabbath feldolgozásnak. Mindeközben azzal, hogy a Playgirl magazinban levetkőzött és megmutatta a világnak extrém méreteit, Steele ismét megosztotta a közvéleményt, de egyúttal Amerika egyik legnagyobb zenei férfiideáljává is vált. Mint minden ellentmondásos tettét, ezt a fotózást is mindenféle mentegetőzés és magyarázkodás nélkül vállalta, hiszen az érte kapott tekintélyes summát vissza tudták forgatni a zenekarba (utólag ugyanakkor nem tagadta csalódottságát afelett, hogy a magazint elsősorban nem nők, hanem homoszexuális férfiak vásárolják, sőt, 2003-ban még egy dalt is szentelt ebből fakadó élményeinek I Like Goils címmel).

Mire a csapat nekiállt a következő anyag felvételeinek, a Bloody Kisses a Roadrunner kiadó történetének első aranylemeze lett az Egyesült Államokban azzal, hogy eladásai átlépték az 500 ezer példányos álomhatárt (az ezredforduló környékén az album a platina státuszt is elérte). A nagy sikereknek köszönhetően az Atlanti-óceán mindkét partján komoly várakozás előzte meg a harmadik Type O Negative lemezt, az 1996 kora őszén kiadott October Rust azonban megosztotta a szakmát. Az album sokak őszinte sajnálatára kevésbé volt riffcentrikus, mint elődje, de továbbra is atmoszférikus, pszichedelikus, lehangolóságukban, mélységükben szép dalokat rejtett, ha lehet, még jobban kihegyezve a romantikus hangulatra. A komor vonósokkal kiegészített, erősen Pink Floyd-ízű refrénnel ellátott Love You To Death, a lehangoló Red Water (Christmas Mourning), az elkeseredett In Praise Of Bacchus, a Bloody Kisses riffelősebb vonalát továbbvivő, misztikus Wolf Moon (Including Zoanthropic Paranoia) vagy a több mint 10 perces, álomszerűen lebegő Haunted fényesen igazolták a banda kivételes tehetségét.

Az albumot egy nyíltan Sisters Of Mercy-ízű, elegáns billentyűtémára épülő született sláger, a My Girlfriend’s Girlfriend vezette be, mely azonnal feliratkozott a Black No.1. és a Christian Woman mellé a Type O Negative rádiós dalai sorában. A lemez megjelenésével párhuzamosan a banda fellépett a Monsters Of Rock fesztiválon Doningtonban, és azonnal vad turnézásba kezdtek. Eközben az October Rust komoly vitákat generált a közönség körében: a komplex hangszerelésű, hosszadalmasan hömpölygő hangulateposzokkal azok az MTV-nézők, akik a My Girlfriend’s Girlfriend miatt vették meg az albumot, értelemszerűen nem tudtak mit kezdeni, de a metalos beállítottságú hívek jelentős részének is csalódást okoztak, hiszen a dalok zöméből eltűntek azok az irgalmatlan súlyú, félelmetes riffek. „Néhány helyről azt hallottam, hogy eladtuk magunkat az October Rusttal, de érdemes lenne először is pontosan megfogalmazni, mit jelent az, ha valaki kiárusítja magát”, világított rá Peter. „Ha teszem azt csupa háromperces kommersz dalocskával tettük volna tele a lemezt, valóban lehetne köpködni. Ugyanígy akkor is, ha mindannyian levágatjuk a hajunkat, vastag fekete keretes pápaszemet teszünk fel és kinyúlt pólóingekben járunk. Vagy ha a gitárjainkról leszednénk néhány húrt, és úgy öltöznénk, mint valami eminens srác a kollégiumból, közben pedig gyermekkori traumákról beszélnénk az interjúkban. Ezek ugyanis azok a dolgok, amikkel manapság sikert lehet aratni, de én nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is stimmelne velünk kapcsolatban. Számomra az efféle elvtelen sikerhajhászás jelenti azt, hogy valaki eladta magát. Egy percig sem tagadom, hogy a kelleténél talán egy kicsit jobban figyeltünk arra, hogy mit vár tőlünk a kiadónk. Ők egy újabb Bloody Kissest akartak, de annál rádióbarátabb formában, és ugyan ezt nem kapták meg, de bizonyos értelemben figyelembe vettük a szempontjaikat. Az October Rust a kommerszebb felhangok és bizonyos dalok ellenére sem lett egy slágergyűjtemény.”

Az ellentmondásos vélemények persze nem jelentették azt, hogy a Type O Negative megbukott volna a lemezzel: az October Rust Európa számos országában sikeresebb lett, mint elődje, és a csapat immáron tényleg komoly csarnokokat töltött meg a kontinensen, elsősorban Németországban. 1997-ben a Dynamo fesztivál egyik főzenekaraként léphettek fel, az Egyesült Államokban pedig az első OzzFest fesztiválturné egyik résztvevőjeként varázsolták el a zsúfolásig megtelt stadionok közönségét. Az October Rust turnéival jutottak el első ízben Magyarországra is, bár a gyakorlatilag nem létező reklám és a minimális átfutási idő miatt alig több mint 300 néző lehetett tanúja a karrierje csúcsán álló banda produkciójának a Petőfi Csarnokban. A lemez ismét több mint 500 ezer példányban kelt el Amerikában, a zenekar pedig hamarosan csendbe burkolózott, és dolgozni kezdett a következő albumon.

Steele-ék negyedik anyaga, a World Coming Down 1999 őszén jelent meg, és már a nyitótéma, az énekes és a kokain viszonyáról szóló White Slavery is jelezte a hallgatóknak, hogy a Type O Negative szakított az October Rust elborult, riffszegényen hömpölygő hangulatanyagával. Az első klip Everything Dies, a fülbemászó Everyone I Love Is Dead, a rendkívül fogós Pyretta Blaze vagy a Creepy Green Light egyértelműen az áttörést meghozó album világából merítettek, ám a Bloody Kisses dalainál jóval reménytelenebb, elborultabb hangulatot tükröztek. Mindennek persze megvolt a maga oka, Steele ugyanis a munkálatok megkezdése előtt ismét egyre mélyebbre merült klinikailag megállapított depressziójának mocsarába. Betegségét ráadásul mértéktelen ivászattal és drogfogyasztással igyekezett orvosolni, érthetően kevés sikerrel.

„Ehhez az albumhoz egészen másként közelítettünk, mint az October Rusthoz”, magyarázta Peter. „Akkor 56 sávon dolgoztunk, most viszont csak 24-en. Ez egyrészt olcsóbbá tette a felvételeket és egyszerűsítette a munkánkat, másrészt az új dalok rifforientált megközelítése is ezt kívánta meg. Az October Rust pszichedelikusabb hangzású volt, tele különféle sűrű hangszőnyegekkel, vastagon egymásra pakolt szónikus rétegekkel. Annál komplexebb hangzású és felépítésű anyagot aligha készíthettünk volna. Most valóban visszakanyarodtunk a gyökereinkhez, a csapat legkorábbi hatásaihoz, a Black Sabbath-hoz, a Doorshoz, a Deep Purple-hez, a Beatleshez, a KISS-hez. Az akkordok helyét most újra a markáns riffek vették át, és a lecsupaszított hangzás visszaadta a zenénk elementáris erejét. A magam részéről továbbra is egy szexista vadállat vagyok, de utólag belátom, hogy legutóbb túlzásba vittük a szexuális töltetet. Eleve könnyedebb és befogadhatóbb témákban gondolkodtam akkoriban, és így a szövegek is lazábbak lettek, több volt bennük a fantázia, a szarkasztikus humor, az önirónia. A World Coming Down realistább, mint az October Rust volt, és éppen ezért jóval sötétebb, pesszimistább lett annál, az élet ugyanis alapvetően pocsék és csak egyre pocsékabb lesz.”

Az album azonnal listákra került és megbízhatóan hozta az amerikai aranylemezt, de a zenekar körül a következő években enyhülni kezdett a ’90-es évek közepén tapasztalt felhajtás. A Roadrunner először a Slipknot, majd később a Nickelback többmilliós lemezeladásai révén kilépett az underground metalkiadók köréből, és ebből a magasságból a Type O Negative máris kevésbé tűnt aranytojást tojó tyúknak, mint előtte. A csapatban szintén feszültségek támadtak. Steele és Silver köztudottan sokat vitatkoztak a követendő zenei irányvonalról, és az énekes utólag már jóval kevésbé volt elégedett a World Coming Downnal, mondván, a szövegek túlságosan is kötődnek élete egyik negatív periódusához, a zene pedig nélkülözi azt az egységességet, ami a korábbi anyagokra jellemző volt.

A következő lemez, a 2003 tavaszán kiadott Life Is Killing Me jóval változatosabbra sikeredett elődjénél, sőt, valójában minden korábbi albumuknál, amit utólag a tagok egyöntetűen hibának minősítettek. A punkos tempójú I Don’t Wanna Be Me dalban ott volt az ígéret, hogy ismét nagy sikert arathatnak vele, de a kiadó végül szinte egyáltalán nem promotálta az albumot. A rajongótábor kedvezően fogadta az olyan dalokat, mint a Peter édesanyjának emlékére született Nettie, a Todd’s Ship Gods vagy a címadó téma, de szélesebb körben a Life Is Killing Me már egyáltalán nem keltett feltűnést, ráadásul Steele a turné során ismét visszakanyarodott időről időre elhagyott, majd újra felfedezett szenvedélyeihez, az italhoz és a kokainhoz. A mélypontot alighanem 2005-ben érte el, amikor egy rövid időre szabadságvesztésre ítélték tiltott szerek birtoklásáért és egy azóta is rejtélyes testi sértésért.

Hogy sajátos fekete humorát az ítélet következtében sem veszítette el, arra tökéletes példa volt, mikor a zenekar honlapján megjelent egy sírkő, rajta Peter gyászfeliratával. Hamarosan kiderült, hogy az egész csupán az énekes morbid tréfája volt, amivel a Roadrunnerrel történt szakítást kívánta megünnepelni, de még a zenekaron belül is megoszlottak a vélemények azt illetően, mennyire volt mindez jó poén. Peter mindenesete letöltötte büntetését és valamennyire rendbehozta magát, majd 2006-ban néhány Carnivore nosztalgiakoncerttel tért vissza a nyilvánosság elé. A 2007 elején már az SPV-nél kiadott új Type O album, a Dead Again kiadásakor azonban már ismét pontosan lehetett tudni: a frontember egészségi állapota kifejezetten aggasztó. A banda legszebb hagyományait ápoló album fogadtatása igen kedvező volt, ami bizakodásra adott okot: a csapat pályafutása legjobb amerikai eredményeként a Billboard-lista 27. helyén nyitott, bár ezek az évek már nem a legális lemezeladásokról szóltak. A menetrendszerű meglepetést ezúttal azzal okozták, hogy Peter elárulta: az utóbbi albumok kényelmi okokból mind gépi dobokkal készültek, itt azonban visszatértek az igazi ütőhangszerekhez.

A turné a Dead Again kedvező fogadtatása ellenére ugyanakkor minden volt, csak zökkenőmentes nem: több koncertet is le kellett mondani, illetve félbe kellett szakítani, mert Peter egyszerűen nem bírta szusszal a fellépéseket. A zenekar júliusban megejtett második budapesti jelenése Steele totális szétesettsége miatt szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az album kapcsán adott interjúkban a frontember leplezetlen őszinteséggel beszélt depressziójáról és szenvedélyeiről: nem tagadta, hogy több mint egy évtizede lórúgás-erejű antidepresszánsokat szed, de hosszabb távon még ezek dacára is képtelen legyűrni démonait. Ugyanígy azzal is sokakat megdöbbentett, hogy korábbi, sokszor vallásgyalázónak kikiáltott szövegei ellenére ekkoriban már hívő katolikusnak vallotta magát.

Az ezután történtekkel mindannyian tisztában vagyunk: habár társai szerint Peter végül rendbehozta magát, a több évtizedes önpusztítás következtében szíve 2010. április 14-én éjfél körül felmondta a szolgálatot. Halálával minden bizonnyal a Type O Negative karrierje is befejeződött, hiszen ahogyan például Lemmy nélkül sem létezhetne Motörhead, úgy ennek a csapatnak mindig is ő adta a fazonját és az eszenciáját. Halálával a ’90-es évek egyik legkarizmatikusabb, legfontosabb és legismertebb metal muzsikusa távozott közülünk: ahogy korábbi kiadója, a Roadrunner helyettes marketing-igazgatója, Mark Abrams fogalmazott, „egy olyan rocksztár, akinek fogalma sem volt arról, hogy rocksztár.”