Shock!

Öt évvel az Idősziget után nagyot gurít most Ákos, már ha csak a puszta méreteket nézzük, ami – mint sok más esetben is – becsapós kicsit. A Metropolisszal hősünk első alkalommal készített dupla sorlemezt, a bő másfél órás kiadvány huszonkét tételt foglal magába, amelyek közel harmada azonban ismerős lehet már korábbról. Tulajdonképpen az elmúlt évek EP-n, maxikon és egyéb kiadványokon elpotyogtatott dalait gereblyézte össze az eddig nem hallott szerzemények mellé. Természetesen új keverést és masztert kaptak a „régi" dalok, hogy jobban belesimuljanak az album megszólalásába, illetve némi áthangszerelés, kibővítés is belefért, ha úgy jött ki a lépés. Mindezekkel együtt is lehet komplett egészként kezelni/értelmezni ezt a vaskos kis anyagot, amelyet Északi és Déli oldalra osztottak fel az elkövetők a CD-n és az LP-n. Némileg leegyszerűsítve az a képlet, hogy északon a gitáralapú, míg délen a szintiszerelmes dalok kaptak helyet, ami a fő dalszerző két énjét is szépen leképezi.

A Metropolis ugyanis újra hangsúlyosan szólólemez lett, a nóták zömében Ákos nem csupán szövegíró, dalszerző és hangszerelő volt, de a hangszeres sávokat is egymaga játszotta fel. E tekintetben rögtön adják magukat a rokoni szálak a Még közelebb és a 2084 albumokhoz, és utóbb be kell látnunk, hogy az összevetés nem is akkora marhaság, mint amekkora leegyszerűsítésnek tűnt elsőre. Az album az országhatárokat is átlépő nyári turné közben nyerte el végleges formáját, Ákos és Lepés „Lepe" Gábor hangmérnök gyakorlatilag kettesben dolgoztak sok év ötletein a stúdióban, felhasználva Madarász „Madi" Gábor gitáros, az ex-bonanzás Menczel Gábor és persze Lepe zenéit is. Mi több, ha hiszed, ha nem, a lemezen olyan legendák is felbukkannak, mint Mike Stern, Richard Bona és Ian Anderson (!), még ha „csak" egy remix keretein belül is. Említettem azonban, hogy a Metropolis klasszikus szólólemez, és ha azt kérded, milyen, akkor azt tudom válaszolni, hogy ez Ákos egyszemélyi elképzelése az álomhangzásról. Élőben, a komplett zenekar társaságában majd kicsit/nagyon más lesz, ahogy lenni szokott.

Az Északi oldal tartalmaz több már ismert dalt, a Harminc év előadássorozathoz írt Ember maradj indítja útjára a show-t, és a covid-gyermek Az utolsó békeév hozza a lezárást, ez a két, saját lábán is szépen megálló tétel jelöli ki az északi világ hangulati ívét. Nagyon anyagerős ez az oldal, a Menczel-féle gitártémára (!) felhúzott A tükör (Megmutatom) például kapásból az album egyik azonnal ható slágere, amely még nagyon sokáig ott marad majd a koncertek setlistjében az újkori éra hasonló sorsra jutott alapnótái (Csend leszek, Felemel, Igazán, Ne keress engem stb.) mellett. Rögtön utána két remek Madi-dal (Útközben, Nem én döntök) következik, és a hátukon már rég el is felejtettük, hogy akadt az Északi oldal elején pár töltelékgyanúsabb szerzemény (Csak énekelj, Kékből rózsaszín) is. Az utóbbi ráadásul egy manapság sűrűn emlegetett, az érintettek számára kimondottan tragikus félreértést sulykol nagy erővel, de szerencsére az efféle mélypontokon gyorsan túlesünk. A Magunk maradtunk a hasonló című Ákos-rövidfilmből költözött át ide, a Golgota is slágergyanús, A világ peremén a már emlegetett Mandoki Soulmates-remix, szintén bitang kis darab.

A Déli oldal ehhez képest már-már művészlemezes ambíciókat hoz, kevésbé lehet ujjal mutogatni a rádióbarátságos tételekre, Ákos érezhetően elengedte a kompromisszumokat. Itt sem nehéz azért szélesebb közönségréteget megszólító dalokra akadni, a Kegyetlen szerelem a nyári rockturnéhoz készült, és szerette is nagyon a tábor (én már kevésbé), a Képernyőmagány és a Kalifornia pedig szemérmetlen, instant slágerek. A cím- és programadó Metropolis (és a szervesen hozzá tartozó Necropolis) a végzetesen sötét tónus ellenére igazi örömzene Ákos-féle értelmezésben, ahol szinte korlátlanul kiélhette hangtervezési ambícióit, és nyilván nem is sikerült hallgathatatlanra a végeredmény. Hasonló cipőben oson az Állandó pillanat és a záró Égbekiáltó (De Profundis) is, ezekre a szerzeményekre több időt kell szánni, és nem is mindenki számára nyitják fel majd magukat teljes valójukban. Akad még pár olyan, teljes egészében Ákos által jegyzett dolgozat (Marionett, Nem várhatunk), amelyek jelenleg leginkább csak elmennek mellettem, Lepe (Bolondulásig) és Menczel Gábor (Több nem is kell) retrofuturista dalai pont jókor jönnek.

Összességében – számomra is meglepő módon – egyáltalán nem esik nehezemre egyben lepörgetni ezt a másfél órás anyagot, az egyes oldalak külön-külön pedig még jobban csúsznak. Aki megadja az esélyt, szinte kizárt, hogy ne találna kedvére valót a menüben, ahogy az is borítékolható, hogy keveseknek fog a Metropolis minden dala egyformán tetszeni, de ez rendben is van így egy ilyen monumentális munkánál. Fontos, hogy végig érezni a törődést a dalok mögött, a molyolást a részletek felett, amiktől az egész még egészebb lesz. A külcsín mellett se menjünk el, főleg manapság, amikor egyre olcsóbb megoldásokkal találkozunk az amúgy is kihalófélben lévő fizikai kiadványok piacán – a Metropolis ennek antitézisét nyújtja, már-már túlzásnak ható kiállításával és gazdag kísérő képanyagával, és én ezt a „csak azért is" hozzáállást maximálisan üdvözlöm. Nagyon vártam ezt a lemezt, és nagyon örülök, hogy kívül-belül tetszik. Egyben előre sajnálom azokat, akiknek Ákosról a kényszeres odamondás, az őszről pedig csak a bosszantó levélsöprés jut eszébe.