Mick Kenney és Dave Hunt nyilvánvalóan végighazudták az utóbbi másfél-két évet, ami a The Whole Of The Law kiadása óta eltelt. Amikor ugyanis olyasmi hangzik el a főszereplők egyikének szájából, hogy ami éppen akkor készült megszületni, az „egyik korábbi munkánkra sem hasonlít", akkor mi a hangjegy-alkoholista idült félmosolyával kételkedni kezdünk, mára pedig teljesen világossá vált, hogy amit mondanak, az nem igaz. Pedig még csak el sem kúrták. Igen, az A New Kind Of Horror nyílegyenesen következik mindabból, amit az utóbbi évtizedben az AN háza táján jönni láttunk. Amikor pedig ráeszmélsz, hogy hőseid becsaptak a felvezető nyilatkozatokkal, akkor már minimum bent jársz a már előzetesen szélnek eresztett Forward! betondzsungelében, miközben csak roppant kínos, gurgulázó röhögésre vagy képes. És gyűlölöd az Anaal Nathrakhot.
Gyűlölöd, hiszen hiába készítetted fel magad az élő szövet érkezésére a fémvázon, a friss anyag alig több mint fél órája szégyenérzet nélkül teper le és erőszakol meg. Talán még második alkalommal is csupán a fizikai fájdalmat érzed, és majd aztán kezd csak letisztulni a gyönyör. Mindezt persze a rutinos mazochistáknak aligha kell magyaráznom, az ellentábornak pedig minek is, mindenesetre hangulatfestésként a fentiek talán megteszik. A már emlegetett, Forward! című tétel amúgy az újonc arcoknak valóban tökéletes belépő lehet ebbe a világba, hiszen anaalnathrakhi mércével vizsgálva egészen megfogható a történet. Egy nagyon csúnyán betépett, akut paranoiával küzdő Panterát hallunk itt megnyilvánulni, teljes reményvesztettségben bolyongva a Doom egyik pályájának útvesztőjében, miközben az egyik folyosón személyesen Dino Cazares gurul velük szembe, körvonalai kivehetetlenek... Ember! A refrénben a lábdob helyett tényleg egy Kalasnyikov szól?!
Mindez azonban múló pillanat csupán, az elegy összességében megint nem vethető össze semmivel, és ha engem kérdezel, én továbbra is ezt tartom az Anaal Nathrakh legfőbb erényének. Sokan próbálnak mindenáron szélsőségesek lenni, de kevesek érzik ezt annyira zsigerből, mint Kenney és Hunt párosa. Az alap a jól bejáratott, szintetikus alapú ipari metal, de nyomot hagy a nagy képen a gótikus horror éppúgy, mint a black metal. Rendre eszembe jut például az újkori Dimmu Borgir, akik hallhatóan nagyon szeretnének ilyen irritálóan, fölényesen extrémek lenni, de a bátorságon kívül náluk egyvalami még nagyon hiányzik ehhez: az önmagunkon való nevetés képessége. Egész más persze a felelősség az undergroundnak ezen bugyrában, ahol tényleg nem kell tekintettel lenni semmire, és bátran szólhat úgy a refrén, hogy „Forget your fear, the guns at your back scream / Who gives a fuck if your enemy's starving / No place for cowards, up and over / Your country needs you, so start killing!″
Végül pedig megérted, hová tartanak a párhuzamosok. Megérted, hogy mi az élet értelme. Hogy mivé lesz a világ. És most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt arattál önmagad fölött. Szereted az Anaal Nathrakhot.
Hozzászólások
Köszi a felvilágosítást és a benyomásokat is. :-D Asszem, egy darabig el fogom csámcsogni ezt a lemezt.
Köszi. Meghallgattam párszor (szerelmetes pacsi a fél órás lemezhosszért). Azt nem mondanám, hogy úgy jött a csoda, mint mondjuk amikor a SubRosát vagy a Locriant felfedeztem, de ez tényleg egy kurva jó lemez, a New Bethlehem és a Vi Coactus nagy kedvenceim róla. És tényleg zseniális az eklektikussága, az, ahogyan az eszement őrlés közepette egyszer csak azon kapom magam, mintha Cradle of Filth szólna, máskor fenséges tiszta ének ellensúlyozza a kavalkádot, megint máskor pedig hopp, King Diamond kezd el süvölteni a hangorkánnal. :-D Szóval basszus ezek a számok tényleg bivalyul össze vannak rakva.
A "meg akarom érteni, miért jó, hátha átjön" dolog néha beválik; az Opeth Ghost Reveries lemezével volt némileg hasonló élményem, amikor elsőre nem tetszett, de aztán vagy két hónapig rendszeresen beraktam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy imádom; azóta az egyik kedvencem tőlük (és ezt nem azonosítanám a "jóra hallgatás" esetével :-D ). Persze akkor már az Orchidot és a My Arms...-t csíptem tőlük, szóval ennyi előéletem volt. És asszem az Arcturusba is úgy lettem szerelmes, hogy csomót hallgattam a háttérben a Sham Mirrorst Heroes III-pályaszerkeszté s közben.
Szerencsére ez az Anaal Nathrakh átjött valamennyire úgy is, hogy nem kellett teljesen odafigyelve hallgatnom, mert nagyon régen nem csináltam már olyat, hogy leülök és csak zenét hallgatok [utoljára az Angelic Process Coma Waering, illetve How to Build a Time Machine dalával volt ilyen kényszerem, meg a Ghost Bath (nem röhög!) Moonlover lemeze alatt olvastam egy kellemes kortárs weird novelláskötetet , az úgy hangulatos kombó volt. Ja, meg persze Empyrium: Where at Night the Wood Grouse Plays, azt csak úgy lehet]. Kicsit bele is borzongok a gondolatba, hogy az A New Kind of Horror mit hozna elő egy odafigyelősebb hallgatás során, mert az már ennyiből is lejön, hogy tényleg nagyon hatásosan tudják közvetíteni a zene nyelvén a háború esztelenségét és kaotikusságát.
Aki szereti őket nem fog csalódni.
Iszonyatos brutalitás tébolyultság gyorsaság és fantasztikusan kidolgozott dallamok. :))
https://www.youtube.com/watch?v=_4I_zbi3Sak
Lajkó Félix szavaival élve: "...és jön a csoda baszd meg!". Én így biztos nem tudtam volna megfogalmazni, mint Kpkg (elismerésem!). Szerintem vagy jön a csoda, vagy nem. Ha nem jön át, akkor kár erőltetni. Ezzel együtt csak tisztelni tudom benned, hogy szeretnéd megérteni, miért lehet szeretni ezeket az brit őrülteket (mondjuk háttérzeneként én nem próbálkoznék vele, ez teljes odafigyelést igényel - de ez persze csak az én véleményem. És csakis akkor működik, ha ez a tébolyda magával ragad). Nekem nincs válaszom erre. Max. annyi, hogy az Anaal Nathrakh tipikus példája annak, hogyan lehet baromi sokféle stílust vegyíteni úgy, hogy ne egy komplett káosz legyen az eredmény, hanem egy egységes, beteg, perverz egész. (az első albumuk jóval nekróbb, zsigeribb black volt, a 2-3. lemez környékétől indult be a stílusok mixelése. Persze már akkor érződött rajtuk, hogy baromira nem érdekli őket semmi, és a saját útjukat akarják járni).
És azt kell mondjam, tizedszerre is megcsinálták. Egyre eklektikusabb az egész, de én pont ettől (is) szeretem őket.
ha a dhg sem jön be, akkor nagy a baj
Segítek a komolyan vételben: "Anaal Nathrakh is taken from the movie Excalibur and means "Serpent's Breath"." Semmi köze az análhoz. :)
Én azt a fajta extremitást imádom benne, ami nem a "csináljunk minél szélsőségesebbe t, merazjó"-ból fakad, hanem jól megírt dalokból. Sokkal természetesebbn ek hat így, nem görcsös erőlködésnek, főleg, hogy egy odaillő koncepció (itt a háború) is van mögötte. Tulajdonképpen a kritika is ilyesmit fogalmaz meg.
Erre jön rá egy olyan énekstílus, amitől minden normális ember két kézzel és még külső segítséggel is tépi a haját, én meg teli pofával vigyorgok, hogy mennyire agyament, totál elborult az egész. Szerintem zseniális, elég meghallgatni mondjuk a "Hold Your Children Close and Pray for Oblivion" című örökzöld klasszikust az előző albumról. Egy elmegyógyintéze tben sem hallasz ilyen visításokat. :D
És még egy csavar is van az egészben, a dallamos részek, tiszta énekkel. Szöges ellentéte az eddigieknek, és mégis passzol, rettentő jól kiegészítik egymást. Mintha lerángatna a pokolba, aztán megmutatja, hogy amúgy van menny is, de te már itt maradsz, köszönj el tőle.
Egyébként úgy tűnik, Koroknainál mostanában beindult a rendhagyó kritikák írása, az Arstidir után megint sikerült egy átlagostól elütőt rittyenteni. :-)