Shock!

Ahogy öregszem, úgy bírom egyre jobban az olyan, kőbalta egyszerűségű filozófiával dolgozó bandákat, mint a norvég Aura Noir. Carl-Michael „Aggressor" Eide (Infernö, Virus, ex-Ved Buens Ende), Ole Jørgen „Apollyon" Moe (ex-Dødheimsgard, Immortal) és Rune „Blasphemer" Eriksen (Earth Electric, ex-Mayhem) veterán alakulata sosem akarta megújítani saját műfaját, a nagy megfejtéseket meghagyták szép számú egyéb zenekaraik számára. Az Aura Noir mindig is a nyers erő híveként művelte a blackened thrash metal stílust, és ebben a tekintetben megszállottként ástak le a legmélyebb gyökerekig. Ha thrash metal, akkor a korai Voivod, ha pedig feketefém, akkor csakis a Darkthrone kezdeti korszaka lehet a példa, és ha valakiktől, ezektől a negyvenes éveik közepén járó arcoktól mindez maximálisan hitelesen hangzik.

A kőbalta is forgatható azonban leleményesen, ahogy ilyen kaliberű zenészektől ez el is várható, a banda pedig ilyen téren sem okoz csalódást. Az Aura Noire bő félórája ennek megfelelően éppolyan szórakoztató, mint az Out To Die volt hat hosszú évvel ezelőtt. Már önmagában az egy csoda, hogy a Mayhemből való dobbantása óta az extrém közeget láthatóan kerülő Blasphemert gitározni halljuk, én ilyenkor persze rendre eltöprengünk rajta, hogy emberünk vajon miért próbálja ilyen szívóssággal távol tartani magát attól a közegtől, ami láthatóan a legjobban áll neki. Nem véletlenül őt szemelték ki annak idején minden norvég black metal bandák legkultikusabbjának feltámasztására, invenciózus játéka valódi iskola ebben a sokat látott műfajban. Az Aura Noir pedig mindenekelőtt a riffekről szól, azoknak viszont szinte kifogyhatatlan tárházát jelenti ez a régisulis brigád.

Annak ellenére, hogy a zenekar tagsága a kezdetektől, vagyis immár huszonöt (!) éve állandónak mondható, nem is norvég zenészekről lenne szó, ha nem csereberélnék olykor egymás között a hangszereket. Ebben főleg a két multiistrumentalista alapító, Aggressor és Apollyon járt az élen. Mostanra e téren is letisztulni látszik náluk a műsor, sőt, nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy Kristian Valbo személyében lesz végre egy állandó dobosuk is, és kialakul egy hagyományos zenekari felállás, végül azonban úgy alakult, hogy ismét Apollyon ült vissza a dobok mögé. Az Aura Noire a lehető legvalóságosabb formájában mutatja be a triót, nyersnek és bárdolatlannak, ahogy a színpadon is láthatók. A leglényegesebb különbség is talán csak ennyi az Out To Die-hoz képest, hogy ha lehet, még elementárisabban, még inkább izomból vág pofon a zene, a zseniálisan paraszt megszólalásnak köszönhetően.

Az Aura Noirral ápolt kapcsolat azok számára lesz igazán szórakoztató és gyümölcsöző, akik értik például a hasonló cipőben toporzékoló Goatwhore koncepcióját is, és hisznek abban, hogy ez az alapvetően színtiszta nosztalgiára építő megközelítés is eredményezhet izgalmas dolgokat. Összességében az előd velem jobban megszerettette magát, de ha már kőbalta, ennél szebb és jobb kevés akad a kínálatban.