A kaliforniai Autopsy az utolsó rothadó mohikánok közül is az egyik legocsmányabb alakulat, amely 2010-es újjáalakulása óta megállíthatatlanul hajigálja beteg rajongóit mindenféle zaftos, az úgynevezett jó ízlést megerőszakoló penetráns zajmaradványokkal. A visszatérés óta a csapat teljesítménye nem túl biztató: a hosszú évekig elhagyatottan oszladozó tetem újraélesztésének első szívdobbanásaként értelmezhető The Tomb Within EP után készült egy príma visszatérő lemez, amelyet aztán egy kevésbé izgalmas, némileg elkapkodott anyag követett. A zenekar viszont nem gondolta úgy, hogy bármi baj is lett volna a The Headless Rituallel, mivel egy évre rá máris itt a soron következő dalcsokor a könnyed éjszakai hullaásásokhoz.
Az elsősegélyt önmagán igen furcsán alkalmazó, súlyos narancsbőrtől szenvedő, balszerencsés flótást ábrázoló borító a megszokott Autopsy-minőséget nyújtja, ezzel nincs is különösebb probléma. Kérdés, hogy ezúttal izgalmasabb zenét kapunk-e, mint legutóbb. A nyitó Savagery egy gyorsabb darab, Autopsy-mércével mérve egyenesen száguldás. A lendületet kellőképp megadja, azonban mégis a csapatra jellemző nyirkos, kriptaszagú hangzástól válik igazán egyedivé. A folytatás már az Autopsy igazi arcát fedi fel előttünk: Eric Cutler és Danny Coralles bűzös riffjei komótosan vonszolják magukat előre, Joe Trevisano elfojtott dörgése olyan, mint milliónyi féreg morajlása a föld alatt, Chris Reifert pergője szárazon kopog, mint kiutat kereső csontvázujjak a koporsó belsejében, bugyborékolásához pedig csak annak az élőhalottnak a teljesítménye fogható, amelyik Fulci Zombi klasszikusában egy cápával viaskodik a víz alatt.
Azért a zenekar figyelt a változatosságra is, így ezúttal is sűrűn kalandoznak el az ólomsúlyú tempóból a középtájék felé. Mégis, a lemez akkor működik igazán, amikor Reiferték belesüllyednek az iszapos doomba, s ott lubickolnak egy jót. A címadó legjobb pillanatai ilyenkor merülnek a felszínre, de például a roppant sötét The Howling Dead is efféle jellegzetes Autopsy szerzemény, és egyben a korong egyik legjobbja is. Két probléma mégis akad a lemezzel: az egyik, hogy míg a Macabre Eternalra sikerült a zenészeknek több emlékezetes momentumot is írniuk, addig a Tourniquets, Hacksaws & Graves szűkölködni látszik az ilyen előnyös tulajdonságokban, habár a helyzet még így is sokkal jobb, mint az előző albumon. A másik probléma a játékidővel van: az anyag túl hosszú. Két-három számot nyugodtan le lehetett volna hagyni a lemezről, vagy néhány dalt megnyesni a felesleges reszelésektől (mint mondjuk a Forever Hungry elcsépelt gyors részeit), és akkor egy igazán feszes, egységesen erős lemezt kaphattunk volna.
Minden hibája ellenére a mérleg nyelve még így is a pozitív irányba lendül, mert bár a korong túl hosszúra nyúlik, és elsőre masszaszerű hatást kelt, többszöri hallgatás után azért mégis nyilvánvalóvá válik, hogy a csapat ezúttal nem volt híján az inspirációnak. Csak épp a hallgatónak kell megdolgoznia az értékes darabok kiásásával, de egy Autopsy rajongó meg legyen annyira perverz, hogy élvezze az ilyesmit, nem?
Hozzászólások