Shock!

Bármennyire is szimpatizáltam eleinte a svéd glam/hardrocker Crazy Lixxszel, a jó párszor lepörgetett friss lemez kapcsán egyszerűen semmi, de tényleg semmi olyan gondolat nem fogalmazódott meg bennem, amit mindenáron monitorra kellene vetnem. Ennek ellenére most mégis ez történik, hiszen a hajmetal legnagyobb rajongójának kikiáltott Andor kolléga már biztosan összedörzsölt tenyerekkel és a szivárvány színeiben fortyogó tekintettel várja e megemlékezést, hogy aztán tiszta erőből döngesse meg egymás után tizenhétszer a Forever Wildot. De ne ugorjunk ennyire előre.

A glam- és sleaze-vonalhoz kapcsolódó viszonyom egyébként sem nevezhető túl rózsásnak, hiszen a '80-as években reneszánszát élő stílus képviselőinek akkori megjelenése előtt mindig is értetlenül álltam. Elfogadtam, de nem nyűgözött le túlságosan a dolog. A fémesebb muzsikákat nyűvők szűk farmerja, a Puma tornacipő, a felvarrók és a szegecses bőrdzseki még utólagosan megbocsátható, sőt még a Whitesnake-, Bon Jovi-, Europe-féle tupírhajak is a tűréshatár legvégső pontjának vonalán mozogtak. Azonban amikor egyre többen megtalálták az anyukájuk szobájában a rúzst, a szemfestéket, a körömlakkot, majd ezt követően az elektromos tehénpásztort is az égbe meredő frizurák tökéletesítésének céljából, az már kicsit átlépte a giccs és a mesterkéltség egészséges határát. De nyilván ez volt a cél: a figyelemfelkeltés és a botrány. Persze volt, akinek korábban az ilyesmi is kifejezetten jól állt, elég csak David Bowie nevét megemlítenem.

Sajnos akkoriban a producerek és a hangmérnökök is hajlamosak voltak túllőni a célon, és a botránylufit a zenében is addig fújták, visszhangosították, amíg jól elcseszték vele a végeredményt, pedig rengeteg tehetséges dalszerző és muzsikus tevékenykedett ezen a vonalon is. Szerencsére a kiváló dalok az ő esetükben is felülírták a külsőségeket, ahogyan eddig ez a Crazy Lixxre is jellemző volt, bár a csapat mai megjelenése már messze nem hasonlítható össze a harminc évvel ezelőtti trendekkel, és hatásukat tekintve is inkább a Def Leppard, Mötley Crüe és a KISS nyomvonalán haladnak, mint mondjuk a Tigertailzén. A bemutatkozó albumot, a Riot Avenue-t, a saját nevükkel fémjelzett albumukat, és főleg a New Religiont elég sokat pörgettem annak idején, de a tavalyelőtti Ruff Justice-nál némileg azért elvesztettem a fonalat. Valahogy úgy éreztem, hogy kifogytak az ötletekből, sablonos, kiszámítható nótákat írnak, amelyek már közel sem ülnek bele annyira a fülbe, mint a korábbiak. Az új szerzemények kapcsán is kábé ugyanezt érzem, pedig a produceri munka, a csomagolás, a hangzás és a frontember Danny Rexon munkája is rendben van, mégsem ragadnak belém kitörölhetetlenül a melódiák, holott ennek a fajta muzsikának valahol ez lenne a célja.

Nem tudom, hogy pontosan mi lehet ennek az oka, de lehetséges, hogy épp a felállás változása, ami ugye már az előző anyag előtt bekövetkezett. Andy Zata és Edd Liam gitárosokat Chrisse Olsson és Jens Lundgren váltotta le három esztendővel ezelőtt, ami azért kivétel nélkül minden banda esetében jelentős változást kell, hogy előidézzen. Nekem egyelőre úgy tűnik, hogy még nem sikerült visszakormányozni a hajót a zátonyoktól mentes, tökéletesen nyugodt vizekre, hiába vannak itt dögösnek tűnő, korrektül megírt nóták, ha képtelen vagyok belőlük szemezgetni mondjuk egy saját magam által összeállított Crazy Lixx best ofra. Meglepetésre talán az oltári nagy klisékből összerakott Eagle dallamai a legfogósabbak, illetve a pörgősebb Wicked és a Weekend Lover is kellemes színfoltnak számít az utolsónak érkező Never Die (Forever Wild)-dal egyetemben, de például a Love Don't Live Here Anymore-féle, csöpögős szerzeményekből tényleg tele van már a padlás manapság.

Irigylem azokat, akiket hosszútávon is képesek megfogni ezzel a lemezzel Danny Rexonék. Én egyelőre maradok inkább a korábbi dalok rajongója.