Shock!

Amikor visszakerestem, szinte el sem akartam hinni, hogy már hat teljes év telt el a Crowbar utolsó nagylemeze, a The Serpent Only Lies óta, pedig de. Kirk Windstein persze azóta sem ült tétlenül a babérjain, megjelent például egy szólóalbuma is. Ugyanakkor bírom a köpcösben, hogy nem akar mindenáron megszólalni, és csak akkor hallatja a hangját, ha tényleg van mondanivalója. A Zero And Below persze már így is a tizenkettedik sorlemez a New Orleans-i sludge/doom apostolának számító csapattól, hiszen régi, bejáratott bandáról beszélünk. Ez a régi, bejáratott jelleg pedig az egész albumot áthatja.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy rutinszerű az anyag, színvonala ugyanis bőven túlmutat azon, hogy uncsi biztonsági játéknak tituláljuk, de tény: ennyi év után Kirk sem keres már új utakat, hanem egyfajta szintézisét adja a korábbiaknak, és megelégszik annyival, hogy e keretek között a tőle telhető legerősebb dalokat teszi le az asztalra. Ebből a szempontból pedig akad némi közvetlen kapcsolódás a legutóbbi album és a Zero And Below között. Ugye 2016-ban kicsit visszahozták a korai, akkoriban igen találóan doomcore-ként emlegetett irányvonal robbanékonyabb, zúzósabb elemeit a későbbi Crowbar éjfekete, melodikusabb, harmóniagazdagabb súlyosságai mellé, és alapvetően most is dominánsabbnak érzem az előbbi ízeket, mint a 21. században kiadott korábbi lemezeiken. Viszont némileg visszavágták az efféle leágazásokat, tehát összességében meg dallamosabb, fogósabb ez az anyag, mint a kígyós.

A dolgok veleje persze sosem változik a Crowbarnál: itt mindig is Kirk védjegyszerű dalszerzési stílusa, riff- és dallamvilága körül forogtak a dolgok, és most sincs ez másképp. Vagyis ha szereted a zenekart, nem nagyon lehet tévedni az új albummal sem. Mindjárt a nyitó The Fear That Binds You-ban egészséges egyensúlyt teremtenek a banda különböző korszakai között, hiszen Kirk pattogós szóköpködése a verzékben a korai Crowbart idézi, a dal dinamikája, felépítése azonban már az érettebb érára üt, és összességében sem túl nehéz vele ráakadni az amúgy is jól ismert hullámhosszra. Engem igazság szerint még több évtizedes barátság után is mellbe tud vágni, ahogy megdörren az a gitársound...

A folytatásban megfelelő változatossággal, de a fő csapásiránytól el sosem kanyarodva követik egymást az aktuális zöngemények. Ezek között éppúgy akadnak dallamosabb, ragadósabb, borongós-búsongós megközelítésű tételek, mint inkább az agresszióra fókuszáló darabok. A két végletet jó érzékkel pont sikerült egymás után felpakolniuk a lemezre, és az a szép, hogy így is vajpuhán, tökéletes egyensúlyban működik a Denial Of The Truth vonszolós, nyomasztó, markáns dallamokkal ellátott doom-borulata a Bleeding From Every Hole pörgős, hardcore-os vadulásával. De akad némi crossoveres dinamikával kivakart, tempósabb riffelés a Reanimating A Lie-ban is, míg a címadó zárónóta gyászos elégiája megint a másik oldal felé húz, gitárharmóniái még hosszasan csengenek a fülben, miután lepörgött. A Chemical Godz kissé Children Of The Grave-es húzása pedig valahol félúton helyezkedik el a két végpont között. Kedvencem azonban ezúttal a rockosan direktebb, ellenállhatatlan sodrással menetelő It's Always Worth The Gain, ahol egyenesen gyönyörűen radíroznak a gitárok Windstein mester öblös énektémái alatt.

A pontszámon lehetne vitatkozni: valid álláspont, hogy alapvetően sokadszorra is ugyanazt kaptuk, és elég lenne egy erősnyolcas az albumnak. Viszont az az igazság, hogy dalok tekintetében szerintem amennyire lehetett, most is topra tették az anyagot, és a Crowbar 2022-ben is minden szempontból lazán veri a mezőny javát. Az a nagy helyzet, hogy ezt a zenét bizony ma sem játssza jobban senki Kirknél.