Emlékszem, először 1996-97 környékén találkoztam Tony Martin nevével, amikor valamelyik zenés tévéműsorban elcsíptem a Headless Cross klipjét. Tizenéves fejjel totál kiakadtam a látottakon, nem tudtam ugyanis felfogni, hogy a már akkor is imádott Black Sabbathomban hogyan énekelhet egy ilyen ratyi kinézetű fickó. Később aztán sikerült túltennem magam a vizuális sokkon, és úgy a Headless Cross, mint a Martinnal készült többi Sabbath lemez is nagy favoritommá vált. És hogy miért is érdekes mindez? Mert ahogy akkor, úgy a Scream lemez idejében, illetve most is meglehetősen érdekesen néz ki Mr. Martin. Míg 2005-ben extravagáns, szuper-trendi hajszerkezettel és napszemüveggel operált, addig a Third Cage bookletjében leginkább a jóságos nagyapó figuráját hozza: amikor először lapozgattam a szövegkönyvet, komolyan mondom, nem ismertem rá. Az utóbbi – meglehetősen viharos – évek nem tettek jót neki, az biztos: nagyon megöregedett szegény.
Mindez viszont szerencsére a hangján egyáltalán nem hallatszik, és a lényeg pontosan ez is. Sőt, ki merem jelenteni, a Third Cage-et is abszolút az ő teljesítménye viszi el a hátán. Pontosan az a bajom tehát a lemezzel, ami nagyjából minden post-Sabbath Martin produktummal. Nevezetesen: Tony különleges és általam imádott hangjához egész egyszerűen szinte soha nem sikerül kiemelkedő dalokat írni. Talán az egy szem kivétel a kettes Giuntini Project lemez volt, de egyebekben sem Aldo Giuntini, sem pedig Dario Mollo oldalán nem hallhatjuk Martint a kvalitásai alapján megérdemelt minőségű dalokban brillírozni, és ez alól az egyéb projektjei (Empire, Rondinelli satöbbi), de még szólóalbuma sem jelent kivételt.
Mindezzel tisztában is voltam, amikor beszereztem a Mollo – Martin Művek harmadik anyagát, és így tulajdonképpen nem is jelentett csalódást. Merthogy a Third Cage, bár kissé haloványabban, de hozza ugyanazt a színvonalat, amit eddig is hallhattunk a párostól. Ez egy kellemes, néhol bluesos, máshol meg csak szimplán hard rock lemez egy különleges énekessel és egy kifejezetten jó gitárossal, ámde kiemelkedő dalok nélkül. A nyitó és egyben klipnóta Wicked World is pontosan ilyen: Martin refrénje tökre tetszik, a többi pedig elmegy, de maradandó nyomot egyáltalán nem hagy bennem. Ráadásul nem is ez a legerősebb nóta a lemezen, így véleményem szerint klipesítésre sem volt épp a legjobb választás. A soron következő Cirque du Freakre is ugyanez jellemző: bár a refrén Mollo akusztikus témázgatásával ezúttal is kellemes, túl sok ötlet sajnos ebbe a dalba sem szorult.
Nem akarok túl szőrösszívű lenni, de bármennyire is jó hallgatni az Oh My Soul balladáját, a könnyedebb, napfényes One Of The Fewt vagy a kötelező maharadzsás fikcsiket hozó Still In Love With You-t, ez az album egész egyszerűen unalmas. Gyakorlatilag semmi nincs a dalokban, amit ne hallottunk volna már máskor/máshol, ráadásul jobban, ötletesebben, húzósabban. Sőt, bármennyire jó gitáros Dario Mollo, azt is ki merem jelenteni, ha a mikrofonnál nem az állna, aki, valószínűleg a kutya nem lenne kíváncsi az anyagra, és egynél több hallgatást nálam sem ért volna meg. Ez a műfaj nyilván nem a világmegváltó zenei újdonságokról szól, de némi szikra, egyéni ötlet akkor is elkél egy igazán jó produktumhoz. Ezúttal ez annak ellenére is hiányzik, hogy a Can't Stay Here és a Don't Know What It Is About You slágeresebb rockja vagy a keményebb kötésű Blind Fury kifejezetten kellemes hallgatnivaló.
Mindettől függetlenül Tony Martin egyedi és máig különleges hangja miatt érdemes beszerezni a The Third Cage-et, a pontszám azonban csakis az iránta érzett tiszteletből hetes.
