Shock!

Amióta Dez Fafara nu metalból átment parasztmetalba, valahogy mindig ott fészkelődik a szám sarkában egy rövid mosoly, az az érzésem, igazából ő sem tudja még mindig, mit akar csinálni, illetve csak annyit, hogy színpadon akar ugrálni és ordibálni, mert ez az élete. Hogy körülötte épp milyen zenét játszanak, az is mindegy, csak agresszív legyen valamilyen formában. Mindegy, szeretjük.

Ja igen, a Devildrivert is bírom. Bár ezt is szeretik lemetalcore-ozni (valószínűleg én is megtettem korábban), azért az kiviláglik így a harmadik lemez tájékán, hogy túlmutat a metálkóron, jóval keményebb, kicsit talán extrémebb zenei világba kalauzolnak ördögvezetőék. Korábban még hiányoltam, hogy Fafara miért nem énekel legalább érintőlegesen ha már anno megtette, és nem is volt olyan vészes (tudom, hangja nem sok, de az legalább egyéni), ám ez a kívánságom köddé vált: egészen egyszerűen nincs szükség itt további finomkodásra, mint amennyit a nótákba néha gitárszólók formájában becsempésztek.

Gyakorlatilag üresjárat nélküli a lemez, baromi sok energia zúdul ki a hangfalakból (kötelező hangosan hallgatni!), és az sem igazán zavar, amikor a százezer másik helyen lejárt ikergitáros harmóniákat pengetnek, vagy átmennek középtempóba és a másik ötvenezer alkalommal elcsépelt súlyozott dob-gitár összjátékra moccan meg a szervezetünk, és erőszakosan azt követeli, hogy obligát terpeszben fűrészeljünk léggitáron. Van egy így.

Pont ezért teljesen felesleges bármelyik dalt kiemelni, a maguk kis világában szinte tökéletesre faragott gyűlöletbombák mind, szerethetőek nagyon. Mióta a Trivium ismét divatba hozta ebben a műfajban a gitárszólókat, azóta a legkisebb meglepetést sem okozza, ha két hörgés és dzsunka riff között dallamos, klasszikus alapokon nyugvó szólókat hallhatunk. A Devildriverben is megfigyelhetünk ilyen próbálkozásokat, és ugyan a minőség messze nem Trivium-szintű, azért akad néhány kellemes futam, az arra éheseknek - bár a These Fighting Words szólójáért kiosztanék néhány büntetőcédulát, eléggé ostobácskára sikerült. És igazából az is remek dolog, mikor néhány igazán prosztó riffből dobnak össze valami olyasmit, ami semmi másra nem jó, mint adott esetben energiát levezetni baromi gyorsan.

Aki azt gondolta, hogy a Devildriver kérészéletű próbálkozás lesz, most jó nagyot fog koppanni, a harmadik lemez után nyilvánvalóan biztos a helyük az acsarkodós zenék világában – hacsak nem fordul ismét egyet a világ és jön egy újabb divathullám egy éven belül. Mindenesetre nekem az égvilágon semmi bajom a zenekarral, mondhatni, hogy jó helyen voltak jó időben, klasszikusokat nem biztos, hogy fognak alkotni, de a stíluson belül erős anyagokat hoztak eddig is – és vélhetően ugyanezt a minőséget várhatjuk a továbbiakban is. A lemez igen hangosan való végighallgatása után pedig nem tudok mást mondani: koncertet akarok!