Shock!

Devin Townsendet szinte kötelező zseninek és/vagy őrültnek nevezni, aki sajátosan csavaros elmével ontja magából a zenéket, teljesen mindegy is, hogy épp milyen formációval valósítja is meg mindezt. Olykor azonban előfordul, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, és ugyan láthatóan nem veszi komolyan saját magát, megesett már, hogy önparódiává vált. Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden válik arannyá, amihez hozzányúl, még ha ezt már kissé fárasztóan elfogult rajongótábora így is hiszi.

A kopasz kanadai srác legtöbb formációját és azokkal megjelentetett lemezeit kimondottan szeretem, ám az utóbbi években kiadott szólólemezei többségével már nem vagyok egészen kibékülve. Ha ezek közül szükséges lenne egyet kiemelnem, ami számomra a csúcs, az egészen biztos az Addicted! lenne, amin a mai napig hátborzongató pillanatok tömkelegét lehet felfedezni.

Legyen bárki bármekkora géniusz, ilyen mennyiségű kiadott zenénél egészen egyszerűen törvényszerűen sok a sallang. Nem is fűztem nagy reményeket az Epicloudhoz, de annak azért örültem, hogy Anneke Van Giersbergen ismét szerephez jutott. Kövezzetek meg, de amikor először hallgattam meg a lemezt, ismét azt éreztem, hogy Devin megint túllőtt a célon. Korántsem állítom, hogy később magamra erőltettem a dalokat, és jóra hallgattam, de adtam neki még pár esélyt, így ma már azt mondhatom, hogy az Epicloud szerethető, de korántsem hibátlan alkotás. Lakonikusan úgy is fogalmazhatnék: jó, de volt már jobb is.

Giccses, túlzó, érzelmektől túlcsorduló, de ki nem tudja nem szeretni a True North negédes dallamait, amint Annekével énekli Devin aránylag hosszan, hogy „I love you, I need you, I've always been around you”. Ugye. Abszolút mértékben az Addicted!-et idézik, és szerény véleményem szerint ez bocsánatos bűn. A Lucky Animals pedig eklatáns példája annak, miképp lehet egy teljesen idióta és amatőr videóklip segítségével olyan slágert gyártani, amit hetek múlva is garantáltan dúdolgatni fogsz a leglehetetlenebb helyzetekben. Azt is mondhatnók, hogy slágerekből nincs hiány, a kérdés az, mennyire versenyképesek ezek a számok a korábbi DT-féle döbbenetesen fülbemászó szerzeményekkel. Kvalitatív szemléletmóddal simán megállja a helyét a legtöbb egy Supercrush, de akár egy Aftermath mellett, még akkor is, ha ez utóbbi konnotatív formáját mutatja a slágerességnek.

Populárisan könnyed az Epicloud, a helyenként elhelyezett keményebb jellegű témák ellenére, kiváló kor- és kórképet mutat arról, hogy egy normálisabb világban a rádióból a Save Our Now-hoz, a Grace-hez vagy a Hold Onhoz hasonló számok szólnának. Devin Townsend sosem rest megidézni önmagát, nem először teszi, hogy korábban már megjelent dalokat újrafogalmaz, így a Kingdom a Physicistről került méregerős átértelmezésben az Epicloudra.

Mondhatnám azt is, hogy Devin újradefiniálta a minőségi szórakoztatás fogalmát, és ugyan érezhetően kezd beleragadni a saját világába, de ez a világ egyelőre még nem merevedett bele teljesen a saját korlátaiba – noha azért akadt néhány olyan pillanat, amitől kivert a víz. Hosszú távon néha soknak érzem az Epicloudot (ezért is tartom értelmetlennek több dal kiemelését), részleteiben hallgatva azonban rettentő szórakoztató. Egyelőre itt tartok, egy év múlva majd besimul valahova a sorba ez is.

Ha minderről élőben is bizonyságot szeretnél szerezni, december 2-án kis hazánkba érkezik végre a Mester (a Fear Factoryval), amit a hozzám hasonló skriblerek is egészen biztosan kötelező év végi programként tartanak számon. Addig is egy átlagos nyolcast megérdemel az Epicloud.