A zenekar, ami nélkül a Rammstein nem lenne ma az, ami. 1992-t írunk, a Metallica szédítő magasságokba jutott a fekete albumával, Európában az EBM mozgalom egyik úttörője, a német Die Krupps pedig az elektronikus világot kezdi színesíteni gitársamplerekkel, majd élő gitárokkal, és készít egy EP-t Metallica feldolgozásokkal, melyet ezen sorok szerzője (mikor még abszolút Metallica-lázban ég) kölcsönkap egy EBM rajongótól, majd pár héttel később az ugyanabban az évben kiadott I címet viselő lemezt szintén. Döbbenetesen gyorsan sikerült rácsodálkoznom, majd rákattannom a Die Kruppsra, gyorsan meg is vásároltam az említett két CD-t, és hosszú évekig megunhatatlan társaim voltak. Kimondottan örültem, amikor a heathenes Lee Altust és Darren Mintert is bevették a zenekarba, és velük is készítettek kiváló lemezeket, majd két legendás koncerten is ott lehettem a Pecsában. Aztán 1997-ben vége lett a mesének.
2005-ben tértek vissza egy kerek évforduló kapcsán, és még akkor sem gondoltam volna, hogy hat évvel később lesz újra koncertjük Magyarországon, arra meg még azon a bulin sem fogadtam volna, hogy ha esetleg kiadnak egy új lemezt, az ennyire méltó lesz a zenekar nevéhez és múltjához. A The Machinists Of Joy vérbeli EBM, csupa bő húsz évvel ezelőtti puffogás és kluttyogás, amelyben nyomokban ugyan hallható gitár, de korántsem olyan mértékben, mint az említett első albumon vagy az azt követőkön, amin azért markánsan belenyúltak a metalba. A többnyire német nyelvű dalok is a kezdeti időket idézik: akár úgy is fogalmazhatnék, ez a lemez a hangzást leszámítva megjelenhetett volna akár bő húsz éve is, annyira realisztikus módon hozza vissza a régi idők hangulatát. Természetesen ezzel nem arra akarok utalni, hogy a dalok ódivatúak lennének, Jürgen Englerék csupán az akkori idők eszköztárát használták fel arra, hogy letagadhatatlanul kruppsos számokat írjanak.
Persze aki a vastagabb, metalosabb hangzást keresi, nyilvánvalóan nem fogja túlságosan a szívébe zárni a lemezt, de ha rajongsz a csapat korai időszakáért, az igazi EBM gyökerekért, ezt a zenét neked találták ki. Kimondottan időutazás-jellegű már az első dal, a tempós Ein Blick Zurück Im Zorn is (ami még nyomokban tartalmaz gitárt), amelyben pár másodpercig erőteljesebben is visszaköszönnek a régi klasszikusok. Az ezt követő Schmutzfabrik mindezt még erőteljesebben prezentálja, csont nélkül felférne az 1992-es albumra, mint ahogy a lemez végefelé hallható Im Schatten Der Ringe is. Nem kertelek: a lemez elejétől kezdve techno-diszkóban is érezheted magad, a Robo Sapien monoton világához nyitott szemmel is a stroboszkópot fogod maga köré vizionálni – a refrénnél meg a Rammsteint, de hát mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Mindamellett ez a dal annyira vastagon '80-as évek a nyúlós szintiszőnyegeivel és a legrosszabb eurodiszkó-világot idéző puttyogásaival, hogy azonnal márványkoptatott farmer, denevérujjú felső és CC Catch frizura ugrott rám. Hála az égnek a címadó (és angol nyelvű) szám már úgy három évvel előrébb haladt az időben, a súlyos basszusalapokra épülő szerzemény von(t)atottsága kicsit borultabb hangulatú, utána az Essenbeck a zenekar későbbi korszakát idézi mind zeneileg, ám énektémát és stílust tekintve is, több gitárral akár a '95-ös, zseniális Odyssey Of The Mind bónusza is lehetne.
Nem mondom, hogy minden dal telitalálat, mert például az Im Falschen Land, a Part Of The Machine vagy pont a klipes Risikofaktor számomra a kevesebbet nyújtó számok közé tartozik, és ugyan ezekről sem mondanám, hogy rosszak, de a többihez képest számomra szürkébbek. Az Eiskalter Engel egyenesen a Commodore 64 világot felvillantó hangmintákkal borzolja az idegeket, és ha eddig eljutottál, feltűnhetett, hogy mennyire vegyesfelvágott a lemez. Igaz, imádom ezt a hangzásvilágot, de sokadszorra hallgatva egyre jobban érződik, hogy ad hoc jelleggel kerülhettek egymás után a dalok, és nagyjából nulla koncepcióra fűzhették fel a lemezt – azon kívül, hogy mindenkit visszadobjanak úgy huszonöt évvel az időben. Én mondjuk kimondottan imádom a Nocebo-ban is hallható menetelős ütemeket, a The Twins popzenekart megszégyenítő szintihangokat, de elfogadom, ha egy későbbi Die Krupps rajongó számára ez már sokkoló élmény lehet így egy órán keresztül.
A digipak változat még öt dalt tartalmaz, a Nazis Auf Speedre megint azt fogod mondani, hogy tiszta Rammstein, csak itt kevesebb a gitár, és a refrénként elkiabált Rammt sie! Rammt sie! sem véletlenül kerülhetett ebben a formában pont így ide. (És még mielőtt valaki azt hinné, hogy német zenekar, ilyen számcímmel, menetelős zenével milyen gondolatokat hirdet, hát pont az ellenkezője az igaz, nyugodtan olvassatok csak utána bárhol.) A Panikban már megérkeznek a vastagabb gitárok, igaz, a maradék négy dal már nem kizárólag Die Krupps szerzemény, francia kollaboráció eredménye (Métal Urbain és Dernière Volonté, de ezt kigugliztam), és valóban nem többek érdekességnél. Ezek közül is a Sans Fin az, aminél először felvontam a szemöldököm: mi lehet bizarrabb annál, amikor egy német EBM zenekar francia nyelven kvázi-lírázik? Itt jegyezném meg, hogy Jürgen Engler végig spórolt az igazán nagy üvöltésekkel, kiabálásokkal, aránylag visszafogottan magyaráz. Lehet, hogy csak simán megöregedett, és nem megy már neki úgy, mint húsz éve.
Összefoglalva nem tudok mást mondani, mint hogy ez gyönyörű visszatérés a Die Kruppstól. Ugyan kicsit csillapodott a lelkesedésem az első pár hallgatás után, és így csak egy shockos erős nyolcast kap, de az máris kiviláglik, hogy a The Machinists Of Joy is simán ki fogja termelni a maga klasszikus számait. A február 16-i koncertet meg természetesen tűkön ülve várom.
