Sokszor elmondtam/elmondtuk már az utóbbi néhány Evergrey-lemeznél és -koncertnél, hogy a zenekar rég maga mögött hagyta a zenitet, és megbékélve klubzenekaros sorsával, derűsen gyártja a borús hangulatú lemezeket. Akár azzal is el lehetne játszani, hogy egy régebbi kritikában kicseréljük a dalcímeket, és nagyjából passzolna is minden, annyira nem változik semmi, csak apró nüanszokban, annyira, hogy a napokban ugrott be: az Evergrey a svéd progmetál AC/DC-je. A recept régóta ugyanaz, a klisék is, mégis működik, a maguk világában sikerül újat mutatni – amit észre fogsz venni, ha tisztában vagy a zenekar lemezeivel. Ha csak most ismerkedsz, gyakorlatilag bármelyikkel kezdhetsz, akár ezzel, akár a két évvel ezelőtti The Atlantickel, amit annak idején imádtam, illetve azóta is aránylag sűrűn előkerül.
Az Escape Of The Phoenix pont úgy kezdődik a Forever Outsiderrel, mint ahogy bármelyik Evergrey-album kezdődhetne: vastag, energikus riffelés, a zenekar védjegyszerű ízeivel. Hogy mi változott? Mélyebb regiszterekből érkeznek a riffek, és igazából nem tudom eldönteni, hogy hosszú távon illik-e a zenekarhoz ez a még komorabb, olykor kitapintható módon djentes stílus. Persze, komor időkhöz meg mi más illene? Mindamellett a dal egy felpimpelt gőzmozdony erejével bukkan fel, és ez az energia végig kitart. A musicales kezdésű Stories remek, bombasztikusan vonszolós érzelembombává formáldódik, minden lemezre jut néhány hasonlóan érzelemgazdag, dagályos Tom Englund-téma: a mostani lemezen akad több is, meg persze jön néhány pőrébb, arcodba vicsorgó energiabomba, például a pincemélyben matató, poposan djentes A Dandellion Cipher, vagy a címadó Escape Of The Phoenix.
Vendégnek most nem mást, mint a progmetál egyik nagyágyúját, James LaBrie-t hívták meg, a líraibb hangulatú The Beholderben duettezik a két eltérő hangkarakter – sokan kritizálták ezt a dalt, nekem nincs különösebb bajom vele, főleg, hogy egy perc körül bejön egy jellegzetes Riverside/Porcupine Tree-téma. Azért tény, hogy nem ez a lemez fénypontja, noha sokan túltolják már ezt a LaBrie „van sapka-nincs sapka” témakört, én nem kongatom meg a vészharangot ettől a majd hat perc miatt. Az utána következő, érzelmi túladagolásos In The Absence Of Sun, majd a slágergyár futószalagjáról lecsúszott lendületes Ethernal Nocturnal már a fanyalgókat is meggyőzi: megint két olyan dalszörnyeteggel ajándékoztak meg a svédek, amiben nemcsak az énektémák és a riffek, hanem a gitárszólók is kiválóak. A You From You-ban is jókat énekel Tom, illetve itt az átlagnál is izgalmasabbakat, mert mindenhol remek teljesítményt nyújt, ezt azért nehéz eltagadni tőle. A tekergő hangulatú Leaden Saints meg (kapaszkodjatok) nevermore-os hatású, nyilván ezért az átlagnál jobban meg is dobogtatta a szívem.
Az említett The Atlantic lemezzel számomra (legalább) egyenértékű ez az új, mivel mostanában megállás nélkül hallgatom, olykor egymás után többször. Ez nálam mindig azt jelenti, hogy a lemez működik, méghozzá nagyon. Ha szereted a zenekart, ezzel sem fogsz tévedni, én meg várom a jövőbéli szebb napokat, amikor talán élőben is újra találkozhatunk.
Hozzászólások
Egyetértek. Valóban nem ugrálnak nagyokat semerre, de a régi lemezeikkel összevetve számomra egyértelmű a különbség. Produkciós szempontból (hangszerelés, keverés, hangzás) nálam egyértelműen top kategória. Az egyik klipes dalt bemutató híreteknél leírtat tudom ismételni: ezúttal sem csalódtam. Margóra: Henrik Danhage fantasztikusan egyéni gitáros, megérdemel minden dicséretet.