Shock!

Gondolom, sokan észrevették már, hogy egy aktuális lemezmegjelenésnél a zenekarok egy része jól megírt dalok helyett egyre inkább a feldolgozásokra, avagy még inkább a frappánsan megfogalmazott promóciós szövegek kitalálására fektetik bele az energiáikat. Pedig hát volt idő, amikor még a legnépszerűbb mottókhoz és szállóigékhez is minimum egy történelmi személyiség vagy egy tehetséges marketingesszakember kellett, manapság ehhez viszont elég, ha akár még az életed árán is, de valahogy el akarod adni a lemezedet, vagy csak mindennél jobban vágysz arra, hogy valamennyire népszerű is légy. Nos, a négy díva, Amanda Sommerville, Clémentine Delauney, Marina La Torraca, és Anna Brunner láthatólag tényleg mindent megtesz az utóbbi célok megvalósulásáért.

Először is közelítsünk e friss projek feldolgozáslemezéhez úgy, ahogy általában az emberek 99 százaléka teszi manapság: nézzünk rá a külsőségekre, fogadjuk be a négy grácia látványát, aztán gyorsan ítélkezzünk is magunkban arról, hogy ez a giccses, darkos, édesen kesernyés vászonba csomagolt produkció semmi jót nem vetít előre. Bevallom, hogy az első gondolataim nekem is hasonlóak voltak, azonban sokkal jobban szeretem a fel- és átdolgozásokat annál, hogy csupán a felvezetés miatt gondolkodás nélkül kukába hajítsam a teljes anyagot. Így aztán a Rhapsodies In Blacknek is az lett a sorsa, hogy tettem vele egy próbát lehunyt szemekkel, nyitott fülekkel, és próbáltam a pozitív dolgokra koncentrálva meghallgatni. A hölgyek hangi adottságaival például abszolút az égvilágon semmi gond nincs, és a hangszereseket sem kell különösebben a földbe döngölni. És bár soha nem szerettem, ha egy dalt túlbonyolítanak, pláne, ha ezt ráadásul a végletekig túlzengetett, szimfonikus-operametalos hangszerelésben tolmácsolják, itt sok esetben mégsem lehet azt állítani, hogy fülsértően bántó lenne a végeredmény.

Ugyebár popzenék „beoperametalosított" verzióiról beszélünk, és néhány hallgatás után úgy gondolom, hogy annyira nem lett rossz a végeredmény, mint amennyire azt az ember elsőre gondolná. Giccsesnek giccses, sziruposnak szirupos, az igaz (s ráadásul még ötlettelen is...), mégis, egyes daloknak kifejezetten jót tett ez a fajta monumentális hangszerelés, sőt, ebben a súlyosabb gitárokkal is megtámogatott formában sokszor élvezetesebb hallgatni az eredetileg túlságosan is elektronikus környezetbe csomagolt tételeket. Ilyen például Katy Perry Fireworkje vagy Adele Skyfallja, de még a Backstreet Boys Incomplete-jét is végig tudtam így hallgatni, annak ellenére, hogy az extázisban fetrengő tinileánykákhoz szóló eredetit még akkor sem hallgatnám meg, ha odaszögeznék a fülemet a hangfalakhoz. Szerencsére a dalválasztások is nagyon jók, hiszen műfajuktól függetlenül szinte mindegyik zseniális nóta, azonban ettől még nem lett mindegyik érdekfeszítő: Madonna felhabosított Frozenje például rettentően unalmas így, és a Depeche Mode A Question Of Time-ja sem működik úgy, ahogy az ember egyébként elvárná.

Ellenben az Impossible (Shontelle), a rogyásig elcsépelt Total Eclipse (Bonnie Tyler), valamint Lady Gaga egyik legütősebb, sok rock/metal feldolgozást is átvészelő Paparazzija meglepően szórakoztató. A legszuperebben pedig mindenképpen Bryan Adams Heavenje sikerült. Ez a nóta egyébként is egy csoda: egyszerűsége, szellemisége és szívhez szóló melódiái szinte minden környezetben érvényesülnek. Már csak utóbbi miatt is érdemes próbálkozni az anyaggal, s persze ne zavarjon meg senkit a fentebb látható hat és feles átlag sem, hiszen az is csak lényegében valami ilyesminek köszönhető: körítés: 3, ötletesség: 4, zenei megvalósítás: 8, dalok: 10. Inkább a borzalmasan ciki látványvilágú (leszámítva a Visions of Atlantisből ismert Clémentine ruhakölteményeit) klipektől meneküljön mindenki, amerre csak lát!