Shock!

Emlékszem, a 2000-es évek elején a svéd Falconer volt a heavy metal egyik új üdvöskéje, az aktuális nagy szám. Az egyébként remek, 1999-es Gathered Around The Oaken Table után feloszlott Mithotyn romjain Stefan Weinerhall gitáros vezérletével alakult csapat valami egészen újszerű és egyedi hangulatban keverte zenéjében a folkos és heavy metalos megoldásokat. Akkor persze még közel sem volt ekkora folk metal-láz, azaz nem lehetett Dunát rekeszteni a népzenei elemeket dallamos heavy metal témákkal ötvöző csapatokkal, de az sem elhanyagolható tény, hogy a Falconer hangzása ugyanúgy ma is totálisan egyedi, ahogyan bő egy évtizeddel ezelőtt is az volt.

Ez Weinerhall mellett főként az énekes Mathias Bladnak köszönhető. Mathias egyáltalán nem metal arc, a musicalek világából érkezett a brigádba, ennek köszönhetően pedig stílusa és dallamai is teljesen elütnek a műfajrokon csapatok énekeseinek világától, lévén azok többnyire a heavy metal vokalizálás felől közelítenek, míg Mathiasnál egyértelműen érződik a színházi világ dominanciája. A Falconer tehát valóban üde és kivételes színfolt volt, akik ráadásul mindemellett jó számokat is képesek voltak írni, így első két lemezük csont nélkül nevezhető a műfaj klasszikusának. Mathias azonban néhány év után eléggé besokallt a koncertezéstől, így 2002-ben kivált a zenekarból, helyét pedig Kristoffer Göbel vette át. Már vele készült a The Spectre Of Deception, ami bár erősre sikeredett, a csapat mégis leszállóágba került. Ebből pedig sajnos a mai napig sem sikerült kikecmeregniük, így hiába tért vissza Mathias a 2006-os Northwind lemezen, munkásságukat ma is jóval csekélyebb érdeklődés követi, mint az első két anyag idején.

Pedig minderre tulajdonképpen szemernyi ok sincs, hiszen a csapat sajátos soundja ma is adott, Mathias énektémái sem lettek rosszabbak, és dalokat sem felejtettek el írni. Nyilván tizenöt év és hét lemez után a Black Moon Rising közel sem olyan friss, izgalmas vagy meghökkentő, mint az első anyagok voltak, de aki azokat szerette, kizárt, hogy a Black Moon Rising hallatán fanyalogjon. A Falconer ma is mesélős, utazós, szuperfogós énekdallamokkal operáló, csipetnyi viking ízt is felvonultató muzsikában utazik, amelyben Mathias selymes dallamaié a főszerep. Azoké a dallamoké, amelyek annyira karakteresek és dominánsak, hogy hiába dörög folyamatosan a duplázó és tekernek a riffek mondjuk a nyitó Locust Swarmban, az összkép veszett headbangelés helyett mégis leginkább billegésre ingerlő. Mindez pedig az egész lemezre igaz, lásd például az erős galoppozós témára épülő Halls And Chamberst vagy a Mithotyn-hagyományokat megidéző, horzsoló Wastelandet. Kis túlzással élve Blad dominanciája miatt mind már-már negédesen melodikus slágerré változik át. Bár a karakter és az egyéniség elvitathatatlan, és a csapat egyik legnagyobb erénye is egyben, az is igaz, hogy a markáns stílushoz való feltétlen ragaszkodás miatt kicsit összefolynak a dalaik. Ráadásul az énektémák sem túl változatosak, akár egydimenziósak is nevezhetnénk őket, amitől hosszú távon unalmassá válik a Falconer muzsikája.

Ha kiragadunk egy-egy számot, akkor ötletes riffeket, király szólókat és megadallamos énektémákat hallunk, azaz száz százalékos teljesítményt, ötven percben azonban fárasztó a lemez, ami egyértelműen a talán túlzottan is körülhatárolt zenei világ számlájára írható. Ettől függetlenül a Wasteland, az In Ruins, a Dawning Of A Sombre Age vagy a There's A Crow On The Barrow piszok erős szerzemények, amik önállóan bármikor megállják a helyüket.

Ha ott voltál a zenekar egyetlen pesti fellépésén, 2004-ben a Wigwamban, számodra is egyértelművé válhatott, hogy zenéjük élőben is működik. Ennek tükrében, valamint a Black Moon Rising ismeretében különösen sajnálatos, hogy nemrégiben úgy döntöttek, felfüggesztik a koncertezést. Ha nem is lett kiemelkedően jó ugyanis a nyolcadik Solymász-nagylemez, néhány rendkívül izmos téma azért így is felkerült rá, ezeket pedig jó lett volna élőben is hallani.