Jó fura helyzetben került piacra az új Fear Factory, de végső soron nem csodálom, hogy Dino Cazares nem szerette volna a kukába hajítani az évek óta kész lemezanyagot „csak" azért, mert az utóbbi évek pereskedése során végérvényesen összeveszett Burton C. Bell-lel. Persze nem vagyok benne biztos, hogy akkor is pont így alakul a forgatókönyv, ha nincs járvány, hiszen amennyiben lehetne turnézni, az albumra is sokkal több értelme lett volna helyből az új énekessel ráfordulni. Így viszont kábé mindegy volt, a zenekarok kis túlzással úgyis egy feneketlen kút mélyére hajigálják a mostanában kijövő lemezeket. Bár amennyi tagcserét, variálást átélt már ez a zenekar, némi rosszindulattal akár azt is mondhatjuk: a mostani dráma csupán csepp a tengerben...
Nem csináltam belőle titkot az utóbbi lemezek kapcsán, hogy nem vagyok a modern kori Fear Factory nagy híve. Szó sincs róla persze, hogy ne szeretném a zenekart, sőt, épp ellenkezőleg: mivel a '90-es években voltam tinédzser, éppúgy alapvető élményem volt a Demanufacture és csatolt vidéke, mint akkoriban gyakorlatilag mindenkinek, aki csak súlyos zenéket hallgatott. De a csapat sajnos lehetetlen helyzetbe lavírozta magát a '95-ös mesterművel, hiszen annyira megelőztek vele mindenkit, hogy azután már nem lehetett újat vagy hasonlóan relevánsat villantani. A dallamosodó-slágeresedő érájuk szerintem nem volt rossz kiútkeresés ebből a csapdából, de nem jött be nekik a várt mértékben és módon, aztán – jelentős mértékben emiatt – beütött náluk a rossz hangulat, és jött a kavarás. Az elmúlt bő évtized lemezei közül utólag egyedül a Mechanize tűnik jelentősebb állomásnak (azzal annak idején egy ponttal szigorúbb voltam a kelleténél), Burton koncertteljesítményét meg inkább tényleg hagyjuk is. Utóbbi szempontból még jól is jöhet ez a váltás a csapatnak, hiába nem várható már tőlük klasszikus értékű album...
Mert, mint a fentiekből is sejtheted, az Aggression Continuum sem az. De egyébként egészen okés lett, ha ezt leszámítjuk – ebből a szempontból nem tér el jelentősen az eddigi csapásvonaltól, mondjuk a The Industrialistet leszámítva, ami inkább lefelé lógott ki náluk a nagy átlagból. Sőt, még akár azt is megkockáztatom: magához képest egész markáns arcélt adtak most ennek az anyagnak, a Mechanize óta talán ez a legerősebb produkciójuk. Kevésbé avatott hallgatóknak persze ez is csak egy újabb Fear Factory-lemez a sorban a szokásos stílusjegyekkel: most is adott a gyilkos kétlábdobos témákhoz passzintott brutális ritmusgitármunka, a disztopikus sci-fi hangulat, és persze a fátyolos melodikus refrének sem hiányoznak. Nekem ugyanakkor sok dallamfordulatról határozottan az említett slágeresedő éra, a Digimortal időszaka ugrott most be, még azzal együtt is, hogy ez a lemez összességében azért lényegesen súlyosabb a 2001-esnél.
Mindjárt a nyitó Recode-ra is áll ez a párhuzam, a mű-nagyzenekari hatású szintikkel megkent refrén önmagában is egész meglepő, és Burton minimálhajlításai is húsz évvel ezelőtti emlékeket idéznek. Jó kis dal, nincs mibe belekötnöm. De megnyerő a remek riffre passzintott, szintén dallamosabb húzású Purity, meg a legszellősebb, úgymond laikusok számára legkönnyebben fogható Monolith is. És ugyan a címadó dal összességében a banda kevésbé melodikus oldalát hozza, a szintetizátoros díszítések és a refrén kissé new wave-es melódiái által keltett atmoszféra itt sem áll messze az említett időszaktól. Aztán persze kapunk szokásos, direkt Fear Factory-darákat is, amik csak úgy legördültek a futószalagról minden különösebb invenció nélkül, de szériagyártott darabként megbízható, jól elhallgatható tételek: a groove-os riffelésű Disruptor, az elsőként kihozott, elég fogós Fuel Injected Suicide Machine, netán a Manufactured Hope, a Cognitive Dissonance és a záró, terminátoros filmzene-effekszőnyegbe átcsúszó End Of Line. Az egyik legjobb riffet pedig a Collapse-ben süti el Dino barátunk.
Az album a szokásos hideg-rideg-mechanikus módon szól, ugyanakkor hallani vélem az embert a gépek mögött, konkrétan Mike Heller színesítései, egyéni megmozdulásai a dobok mögött rendesen ülnek. Szóval ennyi alapján jó döntésnek tűnik, hogy Dino ismét nekifutott a felvételek egy részének – bár a Fear Factorynél ugye azért sosem lehetett halálbiztosan bemérni, mi trükközés, és mi nem az. Burton teljesítménye a stúdiótechnikának köszönhetően aránylag rendben van (az új Ascension Of The Watchersen hallhatónál mindenképpen jobb), ugyanakkor nem szeretném elhallgatni a nyilvánvalót, miszerint a csávó mára kimerült, elfogyott, nem tud újat mutatni: énekdallamai sokszor iskolásak, ötlettelenek, netán nem is igazi dallamok, csak olyanok, mintha azok lennének. Ezt amúgy korrektül álcázzák, de tökélyre azért nem vihető a mutatvány, mivel hangból sem maradt sok, meg fantáziából sem. A magam részéről tényleg nem bánom a majdani cserét, bőven elfér ide egy jobb énekes. (Akit aztán persze nem fogad majd el a tábor, hiszen régen minden jobb volt, de ez most más téma.)
Hét pontnál most sem akaródzik többet adnom, de jobb ez az album, mint előzetesen vártam.
Hozzászólások