Az idei esztendő második harmadának végén leszögezhetjük: remek évük van a neandervölgyi halálfém tábor lakóinak. Az idei Asphyx és Unleashed albumok, majd most a Grave friss produkciója – és ezek csupán a kezeim között megfordult lemezek –, illetve ezek kedvező fogadtatása túlzás nélkül egy új virágkor a stílus, közelebbről a régisulis doom/death metal számára. A kritikust persze nem hozza könnyű helyzetbe az Endless Procession Of Souls sem, de a tény, hogy újabb minőségi hallgatnivalóval állunk szemben, kétségbevonhatatlan. A tizedik Grave sorlemez éppen az, aminek látszik, vagy aminek látni szeretnénk: egy szikár állásfoglalás a műfaj életképessége mellett. A pózerek és a szőrszálhasogató trollok ugye mindannyian elhagyták a termet?
Ola Lindgren riffkovács és bandavezér tehát ezt élvezi, az vitán felül áll. A hasonszőrű csapatok zömében is találunk persze zenekarvezetőt, de az efféle primátus, amit Ola képvisel, még e körökben sem gyakori. A 2012-es album már szinte menetrendszerűen találja őt a produceri székben, mi több, saját stúdiójában a keverésért és a masterért is ő felelt. Sehol egy vendégjátékos, sem más vargabetűk, egyedül a maga módján rettentő (és) hangulatos borítóképért felelt külsős arc, nevezetesen az Abraxas/Vile/Monstrosity/stb. vokalista Mike Hubrovcak. Valódi présgépként üzemelnek ezúttal is a svédek, voltaképpen szünet nélkül nyomasztanak minket olyasmi fűrészeléssel, ami hozzáállásban az Unleashedet, zenei örökség terén a hellyel-közzel már eltemetett Dismembert és az Entombedot idézi ugyanerről a vonalról. Asphyx-módra a srácok a doomban is rendkívül jól teljesítenek, mindehhez pedig olyan bárdolatlan, mégis bájos dallamfoszlányokat kevernek, hogy az maga a gyönyörűség.
Nótát kiemelni az albumról nemhogy nehéz, de egyenesen lehetetlen, a záró monumentum, a nyolc perc körüli, epikus, apokaliptikus EPOS (trükkös dalcím!) nyilván adja magát, de összességében azt sem érzem kiemelkedőnek – ha valakit ez meglepne, nincsenek rádiós slágerek sem, ez egy izmos, homogén teljesítmény. Ola Lindgren rendkívül bölcs ember lehet, mi több, tökéletesen tisztában van a világ előrehaladásának természetével – ti, akik értitek ezt, tudjátok, miről beszélek, másoknak pedig miért árulnánk el? A főnök amúgy persze újfent sorcserét hajtott végre a bandában a két évvel ezelőtti Burial Groundhoz képest: Tobias Cristiansson (ex-Dismember, Nifelheim) lett a bőgős, Mika Lagrén (a Facebreakerből) pedig az új gitáros, Ronnie Bergerståhl ellenben már hetedik éve elmozdíthatatlan a dobszékből. De mondjuk, hogy mindez mellékes, az első perctől felismerhető, ki játszik ezen a játszótéren. Ola azt is jól tudja, milyen típusú hangzás képes a Grave erősségeit leginkább kiteljesíteni: a sound savként marja fel a szürkeállományod, a hangszerek pedig egyenrangú társak a szennyben.
Az Odalheim kritikájában azt mondtam: „elfogultságtól függően minősíthető az album jó és közepes között tetszőlegesen", ez a kitétel pedig korábban a Deathhammerre éppúgy igaz volt, mint most az Endless Procession Of Soulsra. Szubjektíve Lindgrenék alkotása a maga korhadt hangzásával és egy tömbből faragott felépítményével a triumvirátus legszimpatikusabb tagja számomra, pontszámommal pedig leginkább ezt érzékeltetem. A negyven perc feletti játékidőt viszont ezúttal is soknak találom, amit a limitált kiadáson egy-egy Voivod, Celtic Frost, valamint Anthrax (!) feldolgozással is megfejelnek a svéd favágók. Meglepetések nélküli, biztos befektetés kínál a Grave tizedszerre is. És a nyakat is karbantartja.
