Habár nagyon erősen rokonszenvezem a svéd Hardcore Superstarral, a banda utolsó néhány albuma elég rendesen összefolyik nálam így pár év távlatából. Jocke Bergék a korai idők szerteágazóbb, punk'n'rollosabb stílusa után a 2005-ös s/t albummal nagyon rátaláltak valamire, a 2007-es Dreamin' In A Caskettel végleg stabilizálták magukat a street rockosabb vonalon – sajnos akkor már némi ocsú is vegyült a búza közé –, és utána már nem is igazán akaródzott elmozdulniuk onnan. Ez pedig azt eredményezte, hogy hiába került Vic Zino személyében egy jobb gitáros a bandába Thomas Silvernél, összességében egyik azóta kiadott albumuk sem rendelkezett olyan markáns karakterrel, mint az említett kettő. Ettől függetlenül persze írtak nagy dalokat: az Into Debauchery, a Run To Your Mama ballada vagy a kvázi-Love/Hate-számnak is tekinthető One More Minute egyaránt kiváló darabok, gyakran kapom magam azon a legváratlanabb helyzetekben, hogy ezeket dudorászom.
A HCSS album esetében már a cím is beszédes, és nem árulnak zsákbamacskát a kísérőnyilatkozatokban sem: a zenekar tíz év után ismét újra akarta definiálni önmagát. Ehhez egy olyan sztorit kerítettek, amely szerint valahonnan előkerült egy régi demó, ők meg egyből ledöbbentek, micsoda tűz fűti a jó huszonéves felvételt, és aztán már innen merítettek inspirációt az új anyaghoz. Ez akár még igaz is lehet (bár nekem kicsit sántít a történet, főleg az a pont, hogy a szóban forgó szalagot állítólag egy rajongó nyomta Martin Sandvik basszer kezébe), maga a lemez pedig tényleg más egy kicsit, mint az utolsó öt kiadványuk. Persze nem alapvetően: ez itt továbbra is a Hardcore Superstar, csak máshová kerültek a hangsúlyok. A lényeget leginkább úgy foglalhatnám össze, hogy kevésbé harapós, kevésbé zúzós a lemez, és kissé változatosabb is, mint közvetlen elődei. Mindez egyébként a hangzásban is visszaköszön, ezúttal nem annyira tömény és agresszív a megszólalás.
Mint írtam, nagyon kedvelem a zenekart, két eredeti turnépólóm is van tőlük, 2007-es, Dreamin' körös bécsi fellépésük pedig az utóbbi tíz-tizenöt év egyik legemlékezetesebb koncertjeként él bennem, így ezt a lemezt is szívesen hallgatom. Adott esetben szívesebben, mint bizonyos ennél eredetibb, izgalmasabb, kerekebb, maibb muzsikákat, akár még ezt is elismerem. Sőt, mivel szerteágazóbb, így alapból izgalmasabb is a kissé kaptafára készített előzményeknél. Ezeket a törekvéseket egyébként már a klipes Touch The Sky is jól tükrözi, ugyanis itt sem valami direkt, riffesen döngető mai Skid Row/Spread Eagle-hommázsról van szó, hanem egy tapsolós ritmusaival, úúúzásaival, pumpáló basszusával és táncolós-tekergős lüktetésével a '70-es éveket idéző dalról, amiben ugyanakkor rejlik valami nagyon mai is, még ha nehezen is tudnám értelmesen megfogalmazni, miben rejlik ez pontosan. A végeredmény mindenesetre egyáltalán nem tipikus, de roppant ragadós.
Szerencsére nem ez az egyetlen kísérletezősebb darab az albumon. A csaknem nyolcperces, epikus Fly például már első hallgatásra kiugrik poros-westernes-nyugis-majd-monumentális hangulatával, ugyanis abszolút nem tipikus a bandától, mégis illik hozzájuk, és nagyon erősek a dallamai is. Kedvenccé érett nálam a The Ocean is, ahol a múltkor is előmászott, jellegzetes Love/Hate-ízek vegyülnek a banda szintén összekeverhetetlen rock'n'rolljába, ráadásul egy roppant ízes szóló is hallható benne Zinótól. A legjobb riff címét pedig a Growing Old hihetetlenül tökös, metalosan megdörrenő témája kapja, de érdekes módon a szám ezzel együtt sem tipikus: rejlik benne valami utaztatós, pszichedelikus íz, Jocke dallamai néhol már-már Perry Farrellt idézik, de Adde Andreasson is baromi jókat dobol benne. Szervesen passzol a bandához, mégis teljesen más, mint amit várnál tőlük. Aztán persze akadnak középutasabb darabok is, mint a nyitó Don't Mean Shit, a tehénkolompos-csörgős Party 'Til I Die (bár itt azért a korai ízek is elég egyértelműek), az elsőként megismert Glue vagy a záró Messed Up For Sure, ezek védjegyszerű HCSS-szerzemények. Az Off With Their Heads pedig valahol középen helyezkedik el finomabb melódiáival, basszuscentrikus verzéivel – refrén szempontjából ez az egyik csúcspont, ehhez nem férhet kétség. Tulajdonképpen csak a kissé indie-s ütemezésű The Cemetery nem tetszik annyira, de a kórust itt is jól eltalálták.
Nemcsak sokszínűbb, de szerintem összességében karakteresebb, erősebb dalokból is áll ez az eresztés, mint az utolsó két-három Hardcore Superstar-album. A 21. század egyik legkerekebb glam/sleaze mesterművével, a 2005-ös lemezzel nem ér fel, de dicséretes, hogy meg akarták újítani magukat egy kicsit: a törekvés sikeres, engem meggyőztek. Ha szereted a dallamos, de azért húzós, vagány muzsikákat, és esetleg eddig kimaradt volna a banda, ajánlom ezt a lemezt is.
