Sokszor elmondtuk már, hogy önmagában a tehetség még a magát a többi műfajénál sokkal igényesebbnek gondoló rockközönség szívéhez sem férkőzhet közel hathatós háttérmunka (profi menedzsment, marketing stb.) és megfelelő karizma nélkül. Oliver Hartmann munkássága pedig lényegében a fentiek iskolapéldája: a most 48 éves rüsselsheimi „srác" hiába generációjának egyik legjobb hangú énekese német nyelvterületen, messze nem ért el annyit, mint adottságai alapján érdemelt volna. Bár neve a DACH-régió rockezenei köreiben eléggé ismert és jól cseng, valahol azért furcsa, hogy a legtöbben az Avantasia turnéfelállásának gitárosaként tudják beazonosítani.
Persze – mint a sessionistáknak általában – nyilván rengeteg munkája van, valószínűleg nem kevés vokál- és hangszeres felkérést kénytelen egyenesen visszautasítani, már csak a nagy számok törvénye alapján is (a német rockpiac volumenei és léptékei ugyebár „kicsit" mások, mint a mieink), de ha belegondolunk, már az sincs rendjén, hogy az At Vance-ből nem lett nagyobb zenekar a 2000-es évek elején. Hiszen a zene minősége alapján, ha a Stratovarius mellé nem is lett volna reális felsorakozni, de a Freedom Call szintjére simán eljuthattak volna, amely zenekar például a mai napig prosperál. Olli barátunk viszont úgy tűnik, nem volt különösebben ambíciózus, hiszen az At Vance-ből is kiszállt, és a szólókarrierjét sem pörgette túl. Mármint abban az értelemben, hogy egy tényleg nagyon szűk, de a jelek szerint lojális és a projektet valamilyen szinten el is tartó törzsközönségnek zenélt, megélhetésileg pedig a jelek szerint remekül elvan az Avantasiával és egyebekkel.
Bár az első Hartmann-lemezről jómagam is megemlékeztem, és véleményem róla újrahallgatva sem változott, be kell vallanom: az önkéntes „hírzárlatnak" köszönhetően kissé mellbevágott a tény, hogy idén már a hatodik stúdióanyag jelent meg, pedig a dallamos műfaj fontosabb történéseivel az általános ellaposodás és csömör ellenére is képben szoktam lenni. Na de sebaj, jobb későn visszakapcsolódni, mint soha – pláne hogy kiderült: érdemes újra felvenni a fonalat. Ugyanis a többi Hartmann is teljesen jó, sőt, Handmade címmel egy egészen fantasztikus unplugged koncertanyagot is kiadott az énekes – tíz éve.
Persze sok okosságot nemigen tudok hozzáfűzni tizenhárom (!) évvel ezelőtti gondolataimhoz. Pusztán a hang alapján tényleg nemigen értem, hogy Oliver miért nem ért el jorni sikereket, mert hasonlóan karcos, nagy terjedelmű, erőteljes és teljesen egyedi az orgánuma, ráadásul gyakorlatilag bármilyen rockműfaj jól áll neki. Az At Vance ugye Strato-Malmsteen metal (volt), az Empty Tremor dreames prog, a szólóprojektben pedig dallamos hard rock-AOR a választott stílus. Persze az is igaz, hogy a Jorn munkásságát egy idő után elérő elszürkülés és kiégés így legalább elmaradt, és ezáltal semmi görcsösség vagy erőlködés nem érezhető ezen a sokadik lemezen sem – jobb is hallgatni, mint szinte bármelyik hatvanezredik Frontiers-szuperprojektet. Ugyanakkor különösebben fel sem kavar, legalábbis így, írás közben nem tudok kapásból három-négy kedvencet megnevezni – mégis, valami azt súgja, hogy sok hallgatás után ez változni fog, és hogy hosszabb távon sem fog kikopni a lemez a Spotify lejátszási listából. Már csak azért sem, mert a tizenkét számból mindig éppen az tetszik legjobban, ami éppen szól. Talán ez az az egységesen magas színvonal, amire mindig hivatkozni szoktunk, ha valami csak simán kellemes, egyben értékes hallgatnivaló. Akárcsak a Simple Man című, kissé hatásvadász lassú dalban feltűnő Eric Martin szólóanyagai – ez pedig nem rossz referencia. Kár, hogy utóbbival ellentétben Olivert kábé soha nem üdvözölhetjük már hazai szólófellépésen...
Hozzászólások