Elsőre talán furcsán hangzik, de úgy tűnik, a covidnak voltak azért pozitív hatásai is a zeneiparra. Néhányan például kiszakadtak a saját, jól bejáratott kis mókuskerekükből, aminek köszönhetően olyan kreatív energiák szabadultak el, amikre a „normális" világban nem biztos, hogy lett volna esély. Ha nincs a pandémia, Biff Byford minden bizonnyal ma is az évtizedek óta bejáratott turné-album-turné-turné-turné-album spirált tolná a Saxonnal, és ha roppant feelinges szólólemeze meg is jelenik, a fiával közös Heavy Water projekt bemutatkozó anyaga vélhetően akkor sem látott volna napvilágot. De talán még az anyabanda Inspirations című feldolgozáslemeze sem. Márpedig mindháromért kár lett volna, a Heavy Waterért pedig különösen.
Eleve nagyon bírom, amikor a nagy öregek modernizálnak kicsit a stílusukon, kilépve ezzel a komfortzónából, nem egyszer igencsak meglepve rajongóikat. Gondoljunk csak Tony Iommi zseniális lemezére 2000-ből, vagy a Tony MacAlpine és Mark Boals nevével fémjelzett, sajnos kifejezetten hamar befulladt Seven The Hardway projektre. Bár zeneileg semmi köze fentiekhez, hozzáállását tekintve mégis rokon velük a Heavy Water, amiről nyugodt szívvel kijelenthető, hogy még nyomokban sem tartalmaz Saxon-elemeket. Helyette sokkal inkább egyfajta modernebb köntösbe bújtatott, zsíros, bluesos hard rock ez, amiről olyanok ugranak be, mint a Rival Sons, a Blues Pills vagy esetenként a Soundgarden. Persze Biff és Seb nem találták fel csövön a lukat, mégis kifejezetten öröm hallgatni erőtől duzzadó, roppant feelinges dalaikat.
A főhősök által csak lockdown projectként aposztrofált Heavy Water ennél családiasabb már aligha lehetne, hiszen a vokáltémák megosztása mellett a zenei oldalért is szinte teljes egészében Byfordék feletek: Seb kezelte a gitárt, Biff bőgőzött, ráadásul a dobot leszámítva felvételeket is a fiatalabb Byford irányította. Egyedül a dobokat játszotta fel külsős, Tom Witts, illetve az itt-ott feltűnő szaxofonos és billentyűs témákra ugrott be Dave Kemp.
Hasonló formációk esetében persze mindig felmerül annak lehetősége, hogy a kevéssé tehetséges utód próbál némi figyelmet szerezni nagynevű örege mellett, és tény persze, hogy Seb Byford ismertsége messze nincs egy ligában a faterével, de ha őszinték akarunk lenni, kettejük közül bizony Seb a jobb énekes. A Saxon ettől még persze továbbra is egyike legnagyobb kedvenceimnek, viszont az is tény, hogy a Red Brick Road dalainak hallgatása közben egyáltalán nem bánom, hogy sokszor egyértelműen Seb viszi a prímet. Hangja egész egyszerűen tökéletesen passzol ehhez a zenei világhoz, míg Biff néha azért kissé idegenül hat benne – torka annyira összeforrt a Saxonnal az évtizedek alatt, hogy képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a fajta muzsikától, amikor itt felcsendül.
Mindez nem jelenti azt, hogy azok a dalok, ahol ő van előtérben ne működnének: a nyitó, húzós, zsíros Solution például kapásból mindent felvillant, amiért ezt a lemezt szeretni lehet. Bitang hangzás, egyszerű, de piszok hatásos riffelés és vastag vokálok jellemzik. A kettes sorszámmal rajtoló Turn to Blackben a verzéket Seb hozza a refrén pedig Biffé, kettejük teljesen eltérő karakterű hangjával pedig remekül működik a kifejezetten vészjósló hangulatú dal. A sötét, súlyos címadó szintén kiváló, majd jön egy Biff-ballada Tree In The Wind címmel, ami persze kellemes, de talán ez a leginkább felejthető a lemezről. A Revolution, a Seb által szólóban énekelt, kissé az újkori Life Of Agonyra emlékeztető Personal Issue No. 1., a full Blues Pills Medicine Man vagy a lazulós, szaxofonos levezetésű Follow This Moment ellenben elsőrendűek, és mivel a dalok hossza egyet leszámítva a 4 percet sem éri el, a tízszámos anyag a végére sem fullad unalomba.
Seb a maga 23 évével egyelőre nem igazán jegyzett a szakmában: saját, Naked Six nevű csapatával lemezig még nem jutottak, de az utolsó két Saxon nagylemezen azért már hallhattuk vokálozni, sőt, az Inspiration énektémáit már ő rögzítette a veterán csapattal. Ez a projekt viszont jó ugródeszka lehet neki, és teljesítményét tekintve messzemenőkig meg is érdemelné, hogy apja hátán kicsit feljebb kapaszkodjon. Merthogy a Heavy Water az év egyik legkellemesebb meglepetése: igazi feelinges örömzenélés, remek dalokkal.
Hozzászólások