Shock!

Unos-untalan azon kapom magam, hogy a kétéves covid-limbó teljesen tönkrevágta az időérzékelésemet. Az új High On Fire esetében például kétszer is ellenőriznem kellett, hogy tényleg hat év telt-e el a legutóbbi Electric Messiah óta. Kábé annyira valószínűtlennek tűnt a dolog, mint hogy a legutóbbi lemezért Matt Pike-ék a kozmosz valamilyen bizarr együttállásának köszönhetően még egy Grammyt is besöpörtek... Hat év pedig hosszú idő, sok minden változhat közben. A színtér egyik legkerekebb, legmocsadékabb power-triójából azóta példának okáért eltűnt az alapító überdobos, Des Kensel, helyét Coady Willis vette át Pike mester és Jeff Matz mögött.

Az efféle hosszabb, de azért még nem eszetlenül és irreálisan hosszú szünetek persze nem feltétlenül tesznek rosszat egy zenekarnak. Ugyanígy a doboscsere is bizonyára hozzájárult, hogy a Cometh The Stormban most olyan éhséget érzek, mint már jó pár kör óta egyik High On Fire-opuszban sem. Persze mindig is jók voltak, minden lemezük erősre sikeredett, de ezúttal valahogy még kerekebb, még zsírmentesebb a végeredmény. Például bevallom, az előző lemezt egyvégtében hallgatva kicsit mindig hosszúnak éreztem – most azonban a szinte megegyező játékidő ellenére sincs szó ilyesmiről.

A Cometh The Stormot leginkább talán egyfajta High On Fire-szintézisként foghatjuk fel, ennek megfelelően nemcsak a banda egyik legkerekebb, de egyben legváltozatosabb anyagáról is beszélünk. Sokszor leírtam, megint leírom: a 2020-as évek zeneipara kábé mindennek kedvez, csak a hagyományos nagylemezes formátumnak nem, én azonban a mai napig nem tudok elszakadni az egységes albumoktól. Pike a jelek szerint hasonlóan állhat a kérdéshez, ugyanis a tizenegy dal egymásutánisága, dinamikai íve, a friss mű megszerkesztettsége is tökéletes. Az összhatáson pedig még Kensel jellegzetes stílusának hiánya sem változtatott alapvetően, bár Willis némiképp másképp játszik. Viszont szintén roppant erőteljes, ízes dobosról beszélünk. Az ismét Kurt Ballou által jegyzett tüskés, barátságtalan hangzás is régi haverként adja tovább a hallgatónak a vicces cigit, és persze a Pike-ra mindig is jellemző, klasszikus pulp-magazinok esztétikáját idéző ősi fantasy/sci-fi-hangulat is a helyén van.

Ami a dalokat illeti, tényleg a teljes skálát bejárja a hármasfogat a szűk 58 percben. A nyitó, meglepő és kreatív módon elővillantott, keleties középrésszel ellátott Lambsbread helyből megadja az alaphangulatot, hogy aztán a Burning Down irgalmat nem ismerő sludge/doom/stoner pusztulatának sulykolásával a földbe döngöljenek. Olyan meggyőző a kezdés, hogy nekem ezután már elsőre sem okozott nehézséget rácsavarodni akár a legelborultabb, leggorombább tételekre sem. Mert azért a Trismegistus kalapálósan ideges, sunyi zúzdájában, az össze-vissza tördelt, kaotikus, gyilkosan archaikus szólóval megkoronázott Sol's Gorden Curse-ben, a The Beating venomos-motörheades-punkos döngetésében, a Tough Guy mocsárgázolásában, a Lightning Beard szólisztikus basszusfutamokkal is megtűzdelt túrásában a High On Fire továbbra sem kegyelmez a hallgatónak. De ellenpontként ott van a gyilkosan súlyos Sabbath-málházást hozó címadó vagy a banda és Matt szintjén megadallamos Hunting Shadows, amelyek a valaha született legfogósabb dalaik közé tartoznak. A Karanlık Yol törökös-folkos fél-instruja remek pihenő középtájt, a záró Darker Fleece pedig szokásosan elvetemülten jammelő, egyetlen pillanatig sem unalmas finálé csaknem tíz percben.

Parádés visszatérés/feléledés ez az album egy nagyszerű zenekartól, simán az év egyik legjobb metállemeze eddig. Imádom a borítóját is.