Shock!

Finoman szólva sem volt éppen üdvös az a tendencia, amit a House Of Lords utóbbi albumain tapasztalhattunk. Az előző évtized második felében legszebb régi formájukhoz visszatalált kultikus hard rockerek két fantasztikusan sikerült album után látványos zuhanórepülésbe kezdtek, és végül eljutottak odáig, hogy a tavalyi Precious Metalra már azt mondtam: ezt ebben a formában inkább nem kellene erőltetni. Nem volt éppen hallgathatatlan a zene, távolról sem, csak éppen James Christianék is beleszürkültek a saját paneleikbe, hozzáunalmasodva a Frontiers istállójának javarészéhez. Az Indestructible szerencsére ismét egy lépést jelent felfelé.

Mint ahogy legutóbb is akadtak olyanok, akik nem értették, mi bajom a Precious Metallal, nyilván most is lesz, aki nem érti, miért mondom erre az anyagra, hogy jobban sikerült az előzőnél, amikor a banda stílusa változatlan. És bizony itt látszik, hogy az ördög mindig a részletekben rejlik: tulajdonképpen az egy fokkal egészségesebb, természetesebb megszólaláson kívül nem tudok objektív vagy annak tűnő érvet felhozni annak illusztrálására, miért hallgattatja magát jobban az Indestructible, mint elődje. Maximum a szokásosat: jobbak a dalok. És bizony tényleg ennyiről van itt szó. Mondjon bárki is bármit, soha ne hidd el, hogy nem ez a lényeg egy rocklemez esetében!

A hangzás kérdését egyébként ezzel együtt sem nevezném bagatellnek a House Of Lords esetében, az utóbbi albumok ugyanis ehhez a bandához képest már-már bántóan vértelenül szóltak, a bénán puffogó dobgépet pedig konkrétan kikértem magamnak. Méghozzá nem azért, mert gép, hanem mert egyszerűen szarul szólt, és mint tudjuk, ha a dob szarul szól, akkor az egész lemez szarul szól. Most sem merem teljes bizonyossággal állítani, hogy élő dobost hallunk a dalokban, de ezúttal legalább nem szívja az ember a fogát, hogy ha már japán az ütős, akkor miért nem tudtak normális hangzásokat beprogramozni, szóval nem zavaró a végeredmény. A gitárok is erőteljesebbek, szebbek, és mivel Jimi Bell személyében a csapatban történetesen egy elsőrangú zenész pengeti a hathúrost, ez sem feltétlenül hátrány. Ami pedig Christiant illeti, ő sem fiatal már, és nyilván kopik a torka, ráadásul akadtak mindenféle egészségügyi gondjai is az utóbbi években, de nem zavaró a dolog. Én szeretem ezt a nagyon jellegzetes hangot, szóval most is jó hallgatni tőle az összekeverhetetlen melódiákat.

Csodáról persze nem beszélhetünk az Indestructible esetében sem: a lemez nem tehető oda az első három album mellé, de még az újkor két remekműve, a World Upside Down és a Come To My Kingdom is szintekkel erősebb volt nála. Ám mondjuk a Cartesian Dreamsszel már nagyjából egy lapon merem emlegetni az új anyagot, és ez összességében örömteli. Már a nyitó, a banda szintjén kimondottan harapós Go To Hell is meggyőző, nem is beszélve az olyan témákról, mint a szépen építkező Pillars Of Salt, a tempós 100 MPH, a hangszerelésében, dallamaiban egyaránt a '80-as évek feledhetetlen AOR-hangulatát visszaidéző Call My Bluff vagy a vérbeli House Of Lords-zárónóta Stand And Deliver. Töltelékek persze akadnak ezek között is, de végső soron még így sincs nagy gond, a rajongók ellesznek velük.

Amennyiben nem ismernéd a zenekart, az első három album valamelyikét ajánlom haverkodásra (elsősorban az 1990-es Saharát, amelyről napokon belül a Klasszikushockban is olvashatsz majd), netán az említett két újabb keletű anyagot, de ha ezekre rákattantál, bizonyára az Indestructible-t sem találod majd kellemetlennek. Nem az évszázad albuma, simán lehet nélküle is élni, viszont az előzőnél mindenképpen jobb. Én a magam részéről elvagyok vele, annak meg külön örülök, hogy ősszel megint jönnek hozzánk koncertezni.