Azt hiszem, most vesztettem el végleg a türelmemet a House Of Lordsszal szemben. Ami nagy kár, mert a zenekar első három nagylemezét, az 1988-as House Of Lordsot, az 1990-es Saharát és az 1992-es Demons Downt tiszta szívemből imádom, és a melodikus hard rock/AOR irányzat csúcsművei között tartom számon, különös tekintettel a másodikra. A zenekar 21. századi feltámadása eleinte értemezhetetlen volt a 2004-es The Power And The Myth lemezzel, amit egyszerűen nem lett volna szabad ezen a néven kiadni, de James Christian énekes az aranykezű Jimi Bell gitáros segítségével visszakormányozta a szerelvényt a helyes vágányra. Az így készített, 2006-os World Upside Down és a 2008-as Come To My Kingdom simán az előző évtized legjobb dallamos hard rock művei közé tartozik – aztán sajnos James is ráállt egy olyan csapásvonalra, amit inkább nem kellene erőltetnie.
Mire is gondolok? Semmiképpen sem arra, hogy a Precious Metal valami hallgathatatlan, szar fércmunka, mert nem az. De a Cartesian Dreams lemezen megindult, majd a Big Money-n folytatódó tendenciák sajnos itt sem lankadtak, aminek következtében 2006 óta most tudok a legkevésbé lelkesedni a zenekarért. Pedig esküszöm, próbálkoztam... A House Of Lords nyolc évvel ezelőtt a lehetséges legmagasabb szinten hasznosította újra a régi receptet, ami olyannyira bejött nekik, hogy aztán szépen bele is szürkültek a dologba. Az eredmény megint egy olyan album, ami felületesen hallgatva ugyan mindent ott rejt magában a banda fegyvertárából a monumentális énekdallamoktól kezdve a szikrázó gitárszólókon át egészen az ünnepélyes, pompázatosan elegáns hangulatig, valójában azonban a közelébe sem ér az előzményeknek. És mielőtt még nekem esnél, hogy de miért várok 2014-ben 1990-es színvonalat egy rég undergroundba szorult, ma már jobbára csak a fénykor kliséit újrahasznosító stílusban, lecsillapítanálak: én most a 2006-os és 2008-as előzményekről beszélek. Ezekhez képest a Cartesian Dreams egyértelmű visszalépést jelentett, a Big Money már inkább csak fénymásolatnak tűnt, ez pedig itt a fénymásolat viszonylag jó minőségű fénymásolata.
Az a nagy igazság, hogy szakasztott olyan ez a lemez, mintha Christian és Bell halomba dobálta volna az összes lehetséges zenei és szövegi panelt, ami csak előfordulhat a House Of Lordsnál, aztán ebből a kupacból véletlenszerűen kiválogattak volna egy albumnyira valót, hogy aztán ezeket nagyjából logikusan tizenkét részegységre osszák. A mindenféle különösebb ihletettséget nélkülöző, hallgatható-de-semmi-érdekes kategóriás nótákon emellett sajnos ismét tovább ront az olcsó, igénytelen hangzás ezzel a borzasztóan béna, kopogós dobgéppel meg az erőtlen, kiherélt gitárokkal. A szintetizátoros témák pedig egyenesen úgy szólalnak meg, mintha csak valaki ráhányta volna őket az alapok tetejére: testidegen, természetellenes az összhatás. Mindez egy olyan zenekar lemezén, ahol egykor a '80-as évek egyik legstílusosabb, legfinomabb ízléssel és arányérzékkel megáldott rockbillentyűse, Gregg Giuffria játszott... Akadnak persze erősebb témák: a jellegzetes dallamvilágú I'm Breaking Free, a dögösre vett Raw vagy a záró You Might Just Save My Life felvillantja, mire is lenne képes a páros még ma is, ha kicsit megerőltetnék magukat, és a balladák is egész pofásak, de összességében inkább az érdektelenség a jellemző. Komolyan, mintha még Bell szólói is laposabbak lennének, mint eddig, és most először támadt az a benyomásom, hogy James orgánuma is kopni kezdett. Ezen persze nincs semmi meglepő, hiszen egyrészt ő sem lesz már fiatalabb, másrészt elég komoly egészségügyi problémákkal küzdött szegény az utóbbi években.
Nem érzem úgy, hogy bármi is veszve lenne a House Of Lordsnál, az áprilisra betervezett újabb budapesti buli elmaradását kimondottan sajnálom, de nem bánnám, ha most kihagynának vagy négy évet, és legközelebb egy kiérleltebb, érdekesebb lemezzel térnének vissza. Erre persze kevés az esély, hiszen a föld alatti dallamrock-színtér egyik ténylegesen koncertező, működő csapatáról van szó, hülyék lennének lassítani, amikor mutatkozik irántuk igény. De ettől a bandától, két ilyen elsőrangú muzsikustól ez a színvonal akkor is kevés. Talán túl szigorúnak tűnhetek, de roppant lehangolónak találom ezt a futószalag-effektust, amelynek erőltetésére a Frontiers kiadó amúgy is hajlamos.
Hozzászólások
Nekem rögtön bejött. Voltak dolgok, amik kevésbé sikerültek (az Ádám által is említett dobgép, illetve a szintetizátorok ), de azóta meghallgattam párszor, és kifejezetten tetszik. Valószínűleg ez azért van, mert egy negyvenéves újszülöttnek minden vicc új, és bár nem ez lehet a legjobb vicc, én azért elheherészek rajta.
Szóval, most a kritikából kiderült, hogy ez egy gyenge album, így most fölöttébb kíváncsi vagyok az erősekre! :)
A mai napig fanatikusan imádom a House Of Lords első három lemezét, a Saharát konkrétan minden idők egyik legjobb dallamos hard rock-albumának tartom, és idén augusztusban, az évfordulóján a Klasszikushock rovatban is írni fogok róla. A Jimi Bell-korszak első két albumára is közel maximális teljesítménykén t tekintek, nyugodtan keresd vissza, mit írtam ugyanitt a Come To My Kingdomtól. Azóta viszont leszállóágban vannak - a kritika megírása óta sem változott a véleményem erről a lemezről, pedig párszor nekifutottam még.
Az, hogy szeretsz egy zenekart, nálam nem egyenlő azzal, hogy kritikátlanul bármit bekajálsz tőlük.
Vártam, hogy megjelenik egy koncert DVD, sajnos eddig erről semmi hír.