Közhely vagy sem, általános vélekedés, hogy egy zenekar a harmadik lemezével lép át valamiféle varázsos határt. Az Insane esetében ez teljesen igaz: az első két lemezről nem mondanám, hogy elnyerték a tetszésemet, valami nem működött érzésem szerint náluk.
Lehet, ezt így érezte a zenekar is, tagcserék után kiadtak egy promóciós EP-t, amire máris elismerősen pillogtam, vártam az új lemezt, hogy a többi dal is lesz-e olyan erős, mint az a négy. Természetesen az egyik EP-s dallal nyit a cd (Halfway To Hell), ami tipikus beindulós nóta, ütős kezdés, a The Run sem ülteti le a hangulatot, a végén a dallamos rész megint a csapat érzelmes oldalát mutatja, bár kicsit még szárnyalóbb, kiteljesedőbb lehetne az az éneklés.
Nézzük kicsit globálisabban a dolgot. Az EP négy dala ugye itt is meghallgatható, kicsit átdolgozva, ahol kellett, nagy meglepetésemre az összes olyan hibát kijavították, amit kifogásoltam a kritikámban, hm... Eltűnt például a csúnya h-s hajlítás a refrénekből az első nótában, ráadásul több vokálsávot kapott, ami igencsak feldobta az egész dalt. Tényleg most úgy szól minden, ahogy elképzeltem. A Last Lucky Day dallal kiléptek a nu metal skatulyából érzésem szerint, lazább, olyan nagyon amerikai feelingű lett a szám. Ügyes.
Az Army Of Cheaters már a dance-metal határát súrolja, na jó, értem ezalatt, hogy lehet táncolni akár egyes részeire, groove-os nagyon, én meg ezt szeretem. Nem veszti el a súlyosságot emellett, nem kell megijedni, a végefelé jófajta üvöltős, magából kifordulós téma is akad. Kellemes ez a kontraszt dalon belül. A Parasite legvégén állat a zúzás, kissé belassulva (a dalhoz képest legalábbis). A Scare The Crows effektezett énekkel kezd és megint az a lazulósabb vonal jelent meg, mint a Last Lucky Day-nél, talán még lazábban, feelingesebben. Szintiszőnyeget is hallhatunk, plusz hangulati elemet hozva. Szép a refrénje, igaz, több vokálsávot még el bírtam volna viselni itt, még monumentálisabb lehetne az egész, megérdemelné a dal.
Az In The End Of The Endnél és a Monochrome-nál éreztem, hogy tölteléknóta, mintha nem lenne kidolgozva, kicsit ugyanazokat az elemeket hozza, mint az eddigiek, kapkodva. A lemez végére is kerültek, talán nem véletlenül. Utóbbi dalnál ismét több vokálsáv van a refrénnél, végre még egy zenekar felfedezte, hogy ezzel jókat lehet varázsolni. Az utolsó dalban (Downtown) pedig egy rakás Bprnr-os zenész vendégszerepel, remek dal lett, feldobta a sok különböző hang.
Úgy összességében elmondható a dalokról, hogy rengeteg a fogós verze, mellette meg a dallamos, tényleg fülbemászó énekdallam, ha hirtelen potenciális "slágert" kellene kiválasztanom a lemezről, bajban lennék. Szerencsére nem vitték túlzásba a dalok hosszúságát sem. Igen, hallani még a hatásaikat, de úgy érzem ez most már nem baj, legalábbis engem nem zavar.
Néhány hibára azért rábukkantam még mindig: a legzavaróbb Knapp Oszkár angol kiejtése, néha egyszerűen nem értem, mit énekel... Ez főleg - nyilván - a dallamos részeknél jön elő, de annyira zavarón hunglish a kiejtése, hogy szívem szerint most azonnal elzavarnám egy anyanyelvi angoltanárhoz és addig nem engedném mikrofonközelbe, amíg el ne felejti a magyarosan kerekedő angol szavakat. Meg több érzelmet is elviselnének az énekdallamok, kicsit vonalasan énekel még a srác, de így is rengeteget fejlődött az utóbbi években, nem csak a kilókat dobta le magáról. A lemez hangzása rendben van, a borító is, ami nem lett egy szokványos metal borító szerencsére (mondjuk pont az a típus, ami megosztja az embereket: szereted vagy utálod).
Nagyot lépett ezzel az albummal előre az Insane, már csak az kell, hogy élőben is tudják hozni a lemez színvonalát (úgy hallottam az még nem az igazi), otthon viszont teljesen szórakoztató hallgatnivaló, nekem speciel bejön.
