Shock!

Pontosan tudtam, mit fogok kapni. Előre dúdoltam a dallamokat, pontosabban azokat a figurákat. A kérdés csak az volt, countryban mit fog nyújtani ez a szőke csóka, illetve milyen címeket ad a dalainak, azok még úgy-ahogy viccesek voltak eddig.

Szoktuk mondani, hogy az élet pazarol, ekképpen a művészek világa is termel fölösleges dolgokat, de ha az embernek a kedvencei ontják magukból a szükségtelen, új élményt és izgalmat nem nyújtó műveket, a jóérzésű rajongó elszontyolodik. John 5-ért megbomlottam, amikor meghallottam első lemezét. Egy őrült fickó, aki a Telecasterrel új hangszíneket szabadított a világra, lehetetlenül párosította a marketing szempontjából fontos külsőségeket a klasszikus figurákat felvonultató, country ihlette zenével, mindemellett egy visszafogott arc, aki tisztában vele, mire képes, és kiket kell tisztelnie. Jött aztán a Songs For Sanity, karácsonyi lidércnyomás, hetekig tombolt a lejátszóban az album. A hármas lemeznél megtört a lendület. Ugyanazokat hallottam vissza, amiket korábban, közben semmi újdonság nem ért, de ami rosszabb, unatkoztam a The Devil Knows My Name hallgatásakor. És ez így ment tovább évről évre.

Most itt ez a lemez. Nem áltattam már magam, az előzetesek alapján már szinte le is lehetett kottázni az egészet. Elmondom, hogy kell elképzelni John 5 zenei világát, aki esetleg még nem botlott bele korábban. Van három-négy figura a kezében, húronként három hang szétsikálva, jól felgyorsítva, ezeket pakolja rá mindenféle zúzós riffre, ezek az úgynevezett minták. Ezekből a mintákból némileg váltogatott sorrendben készít egy sort, és ha jól sikerül az akkordmenet, akkor tetszetősebb lesz az eredmény, ha meg elfogy a fantázia, marad az ásítás. Igen, a szó, amit keresünk, a Dal. Nem nagyon akadnak Dalok a lemezen. Nincs meg a lehelet, ami a hideg agyagba életet költöztet, nagyon kevés az érzelem.

Mégis van, ami megmenti a szórakoz(tat)ást: a fingerpicking. Chicken picking, ha úgy jobban esik. Javasolnám is Lowery úrnak, hogy felejtse el a csudába a metalt egy időre, és készítsen egy country rock-albumot, amin kiélheti vonzalmát az amerikai „népzene" iránt, mert az valóban szórakoztató módon megy neki. Igaz, ami igaz: a mostani gyűjteményen helyet foglaló ujjalpengetős dolgok nagyrészt feldolgozások. Egyszerűen jókedvre tudnak deríteni, főleg, ha hozzájuk képzelem John fizimiskáját, gyönyörű gitárjait, bolondos képeit. Ilyen klassz téma a Jerry's Breakdown például, és – mint azt az imént említettem – ez sem saját szám, hanem Jerry Reed, egy egykori contry gitáros/énekes szerzeménye, amelyet Chet Atkinsszel adtak elő nagy sikerrel, ám John Lowery remekül tálalja, megmarad, aminek meg kell maradnia, és csak picit fűszerezi five-osan. A Jiffy Jam (szerző Jerry Reed) is a lazulós időket hozza el, szuper előadás. Az album vége felé helyet foglaló El Cucuy egy amolyan flamenco-ujjgyakorlat, sajnos a figurákat összekötő, vagy inkább úgy mondanám, átfogó, dallá ragasztó szellem hiányzik belőle. Filmzenének kiváló lenne, aláfestésnek, mert hangulatfestésnek alkalmas.

Amikor viszont John 5 bedurvul, akkor jönnek elő a fentebb is taglalt gyengeségek. Az olyan zúzásokban semmilyen izgalom nem rejlik, mint például a lemezt záró The Dream Slayer, csak a végtelenségig ismételt gitártechnikai elemeket kapjuk meg újra és újra, ami persze első hallásra lehet érdekes, de másodikra már garantáltan megmarad sportteljesítménynek. Ha tovább akarom gyalázni, azt mondom rá, hogy a Vertigo rideg világát hozza annak újszerűsége nélkül, félálomból felkelve, rutinból elintézve. Van még ugyanez pepitában, a Portrait Of Sidney Sloan, itt egészen pontosan a debüt lemezes Feisty Cadavers dallamait sikerült önlenyúlni. Ha akad némi humorzékünk, akkor az A Flight Of The Vulcan Kelly című tételt felfoghatjuk a Flight Of The Bumblebee (lásd Rimszkij-Korszakov: A dongó) parafrázisának, a cím és a kromatikus figurák erre utalnak, remélem, igazam van, de ha nem, akkor sem lehet elmondani a számról, hogy John 5 egyik nagy büszkesége lenne.

A zenekarral természetesen semmi bajunk nem lehet. Rodger Carter (dobok) és Matt Bissonette (basszus) több évtizede tolják a szekeret, elismert zenészek, és azt kell mondjam, hogy ha életet keresünk a Careful With That Axe-ben, akkor éppen miattuk találjuk meg azt. Ami persze nem túl hízelgő a gitárosra nézve, de barátkozzunk meg a gondolattal. Nem tudom, mi jelenthetne megújhodást John Lowery szempontjából, de ahogy haladnak a dolgok, az teljességgel zsákutca. Kár érte, sokkal több rejlik ebben a művészben.