Shock!

Egészen hihetetlen, hogy tíz év telt el a második Kill Devil Hill óta, az meg pláne, hogy mennyi minden történt azóta tágabb házuk táján és úgy általában a metálvilágban. Hiszen a két híres alapítótag rég lelécelt: Vinny Appice már 2014-ben (!), és őt még hivatalosan pótolták is a szintén híres Johnny Kellyvel; Rex Brown pedig vélhetően akkor, amikor a színfalak mögött már komolyodni kezdett a Pantera-történet. Ugyanakkor a tulajdonképpen a semmiből érkezett új anyag úgy robban be, mintha még a Revolution Rise is csak nemrég jelent volna meg, ennek az oka pedig simán csak a jóleső „régi ismerős″-érzés.

Emlékezhetünk: a beavatottak kimondottan jól fogadták már a debütlemezt is, ami nem kizárólag a neves ritmusszekció miatt volt igazán erős, hanem a két viszonylag ismeretlen tag is rengeteget tett hozzá. Sőt, a 2023-as dalok ismeretében simán elmondható, hogy itt bizony Dewey Bragg énekes és Mark Zavon gitáros voltak mindig is a főemberek, legalábbis ami a kreatív folyamatokat illeti – feltéve, hogy kevés szabadidejében Rex nem segít be továbbra is a háttérből (Vinny ugyebár köztudottan sosem volt dalszerző, az ő védjegye „csupán″ zseniálisan egyedi dobolása). De nem is az a lényeg, hogy pontosan ki mit ír, hanem, hogy a végeredményt tekintve a Kill Devil Hill az úgynevezett húzónevek nélkül is tökéletesen hozza a megismert-megszeretett stílust.

Annak idején jóféle Black Sabbath-Alice In Chains keverékként írták le a csapat zenéjét, ami érzésem szerint némi borúsabb US power és power/doom hangulattal is kiegészült, most pedig ugyanennek eszenciáját kapjuk, legalább ugyanolyan jó dalokkal, mint tíz éve. Az alaphúzást Kenny is baromi jól hozza, régi Appícse-fanként sem hiányolom Vinny jellegzetes figuráit, és a két éve leigazolt, a Five Finger Death Punch korai korszakából ismert Matt Snell basszerrel is jó párost alkotnak. Tulajonképpen modernül tradicionális, tradicionálisan modern heavy metalnak is nevezhetjük, amit játszanak, zsigeri és harapós, egyúttal fogósan dallamos is és – természetesen – ízig-vérig amerikai, utóbbi jellemzője kapcsolja a power vonalhoz. Hasonló zenét hallhattunk a Fight kettes albumán, a Vicious Rumors Word Of Mouth című, igencsak alulértékelt klasszikusán, de még az 1998-as Warrior-lemezt (Ancient Future) is elővettem a Seas Of Oblivion hatására. És persze a jó öreg Sabbath meg az AIC-érzés is benne van a zenében továbbra is, egyszóval szerethető, magával ragadó, ösztönös, szívvel-lélekkel előadott muzsika ez.

Ha már alulértékeltség, párhuzamként érdemes megemlíteni – már csak Appice miatt is – a két ′90-es évekbeli, kiválóan öregedett DIO-albumot, a Strange Highwayst és az Angry Machinest is. Ennek mentén azért már könnyebb tapogatózni annak, aki most hall először a Kill Devil Hillről – és a tíz év kihagyás egyik hátránya talán pont ez, hogy rendszeres olvasóink között is sokan lehetnek ilyenek. Akinek viszont pont Ronnie James említett munkái keltik fel az érdeklődését, akár kezdheti is a marcona The Bitter Enddel középtájt. Más kérdés, hogy kimondottan érdemes számsorrendben haladni, ugyanis baromi jól építkezik az anyag – idén legalábbis nem sok olyan erős nyitónótát hallottam, mint a Blood In The Water. Sőt, igazság szerint megjelenéskor nem is annyira volt kedvem megemlékezni az anyagról, tehát meghallgatni sem annyira – aztán ezzel a dallal beszippantott a lemez és bár szokásos lustaságom nem szállt el (emiatt került ki ezen írás viszonylag sokára), kimondottan lelkes lettem irányában.

Komoly erőssége a bandának – vagy konkrétan Mark védjegye – a rafináltan kifacsart riffek csiholása, ez a stílus tényleg mesterien ötvözi Jerry Cantrell és Tony Iommi stílusát, emiatt a dalok mind izgalmasak tudnak maradni a túl hosszú lemezidőtartam ellenére is. Mert természetesen bőven elég lenne 45 perc 66 (!) helyett – ugyanakkor egy percig nem érzem unalmasnak, elnyújtottnak. Hol modernebbül, hol régisulisabban dörrennek meg a témák; a szólók pedig kimondottan ízesek tudnak lenni, még ha éppen nyúlfarknyiak is (mint mondjuk a Devil And The Deep Blue Sea esetében például). Változatosságnak sem vagyunk híján: vannak gyorsabb tempók (a You Can't Kill Me California kimonottan ökölrázós téma), két lassú szám (mi mással, ha nem déli hatásokkal – itt jut eszembe, hogy Rex azért vélhetőleg rajta tartja a szemét szerelemgyerekén) és a végére még a a Black Sabbath Solitude-ját is odatették, ami bár nem lett volna kihagyhatatlan, jól áll a csapatnak. Igazából tudtak volna ők maguktól is ilyet írni (gondoljunk csak az előző lemez rejtett bónuszára), de végül is egy Sabbath-feldolgozás ma már olyan közkincs, mintha beemelnének valami klasszikus zenei motívumot valahová.

Summa summarum: kitűnően sikerült a Seas Of Oblivion, az ilyen bandák és lemezek miatt érdemes figyelni a mindenkori undergroundot. Nem tudom, mennyi realitása van annak, hogy valaha élőben láthassuk a Kill Devil Hillt, de valami jó kis turnécsomagba talán csak bekerülhetnek az elkövetkező években – csíptünk már el nagyobb ritkaságokat is korábban.