Többször is tervben volt már, hogy meg fogok „emlékezni" a finn Leverage éppen aktuális kiadványáról, de sajnos eddig ez valamiért mindig elmaradt. A hiányosságot pótolandó – meg úgy egyébként is – most már nem halogathatom tovább az ügyet, ugyanis ez a csapat már sokadszorra szolgált rá, hogy szélesebb körben is megismerjék. Utóbbi persze ezúttal sem fog megvalósulni, mivel az általuk űzött játék az a fajta igényes progresszív rock/metál, ami jellemzően abszolút népszerűtlen a nagyközönség körében.
Másrészt, azért is nagyon szimpatikus a csapat, mert esetükben a progresszív jelző messze nem az egyéni villantásokat és az agysebészet komplex pillanatait takarja, hanem sokkal inkább a kerek, tökéletesre érlelt dalokra és a hangulatra helyezik a hangsúlyt, ami már alapból sokkal nagyobb szimpátiát vált ki a manapság unalomig arcunkba tolt bizonyítási vágyaknál. A hasonlítgatásoknak sincs sok értelme, mert rengetegen utaznak ebben a stílusban, azonban ha mégis támpontokra vagy kíváncsi, akkor a szigetországi Thresholdot hoznám fel példának, akik szintén ebben a komoly mondanivalóval átszőtt, ragadós melódiákban gazdag muzsikában nyomulnak. A szintén finn Kalmah-t is élőben kisegítő Mikko Salovaara gitárosnak azért gyakran elsülnek az ujjai, sőt, szinte mindegyik szerzeményben egykori gitárhősöket felidéző szólókat ereget, amelyek ráadásul egyáltalán nem tűnnek tolakodónak, inkább csak ellenpontozzák a higgadtan építkező, terjengős dalokat.
Nem kell azért Marillion-féle melankolikus hangulatzenére gondolni, mert az energiaszint és a pozitív kicsengés itt azért jóval erősebben jelen van, olyan értelemben, hogy bőven akadnak pörgősebb, élettel telibb momentumok a rokonszenves, gyönyörűen kidolgozott dallamok mellett. Az énekért immár négy éve felelős Kimmo Blomot pedig mindennek lehet nevezni, csak csillagokat leéneklő őstehetségnek nem: dallamai nem olyan szívbemarkolóak, mint amilyenekre mondjuk Damian Wilson képes, mégis kellemes a hangszíne, és nem tudom azt mondani, hogy kívánnivalót hagyna maga után, amit csinál. Akik olyan magukkal ragadó melódiákat képesek összehozni, mint amilyenek mondjuk a feltűnés nélküli és szerényen visszafogott Angelicában vagy a pofonegyszerű riffel megtámasztott Into The New Worldben hallhatók, nem szorulnak különösebb extra támogatásra, mert a muzsika önmagáért beszél. A legjobb az egészben viszont az, hogy nincs üresjárat: a nyitó, szinte már banálisan egyszerű Starlighttól kezdődően az elsőre rögzülő Emperoron keresztül, az izgalmas tempóban pezsgő Under His Eyesig szinte mindegyikben a megjegyezhető dallamok viszik a prímet.
Minden tiszteletem az olyan alakulatoké, akik a trendi modernkedés helyett mégis inkább a manapság szinte ódivatúnak nevezhető hangszerelésben és hagyományos dalszerkezetekben gondolkodnak, ami még plusz egy lapáttal rátesz arra, hogy ne legyenek népszerűek, annak ellenére, hogy a dalaik abszolút felsőligásak. Threshold-rajongóknak pedig már csak azért is kötelező a Leverage, mert a színvonal egy fikarcnyit sem marad el a britektől, valamint a zenekar megismeréséhez is nagyon jó kezdőlépés lehet az Above The Beyond, ami jelenleg nekem talán még jobban is tetszik, mint a két eddigi személyes kedvenc, a 2008-as Blind Fire és a 2009-es Circus Colossus. Mondanom sem kell ugye, hogy finomabb zenékre is éhes prog-rajongóknak ezek is kötelező darabok!
Hozzászólások
Köszönet érte. Megérdemelnék, hogy többen ismerjék őket.