Shock!

A 2016-os esztendőben sem unatkoznak az instrumentális zenék hívei, hiszen a műfaj nagyjai képtelenek abbahagyni az örömzenélést, és minden jel arra mutat, hogy még akkor is lemezeket fognak megjelentetni, amikor már nekik kell fizetniük ezért. Mindenki döntse el maga, hogy ez a műfaj végét jelenti-e vagy sem, a stílus rétegzene mivoltán valószínűleg utóbbi állapot sem fog semmit sem változtatni, hiába vannak itt a leghúzósabb nevek a legigényesebb muzsikájukkal. Az instrumentális progresszív rocknak ez a sors jutott. S még mielőtt valaki azt gondolná, hogy panaszkodom, rossz úton jár, hiszen egy friss szerzeményekkel teli új albummal alapvetően mindenki jól jár, zenész és vájtfülű hallgató egyaránt, függetlenül attól, hogy üzleti szempontból sikeres-e egy projekt vagy sem.

Persze Jordan Rudessék esetében már nem első demójukkal kopogtató tinédzserekről van szó, és vélhetően egyikőjüket sem kell attól félteni, hogy a jövőben nem lesz mit aprítaniuk a tejbe. Tudvalevő, hogy ha Tony Levint és Jordan Rudesst összeeresztik, abból semmi rossz nem sülhet ki, hiszen az egykori King Crimson-, Peter Gabriel-, satöbbi-basszer és a Dream Theater billentyűvarázslója már korábban megpecsételte önnön sorsát egy brutáljó instru formációban, amit ugye Liquid Tension Experimentnek hívtak. Persze ott a másik két versenyzőt Mike Portnoynak és John Petruccinak hívták (utóbbi ráadásul éppen NEM szenvedett alkotói válságban), de még ennek ellenére is kizártnak tartom, hogy az LTE-rajongóknak a jelen projektre vonatkozó első hírek hallatán ne kezdett volna valami bizseregni a gerincvelőjükben évekkel ezelőtt. Így voltam ezzel jómagam is, és inkább kíváncsivá tett, mint cinikussá, hogy Petrucci helyett a Dream Theater dobosválogatásáról igazságtalanul kipottyant Marco Minnemann jegyzi a gitártémák nagyrészét is. Pontosan ugyanúgy, mint a 2013-as bemutatkozó lemezen.

Mert ugye a From The Law Offices Of... immár a második nekifutás Minnemannéktól, és már csak az csodálatra méltó a San Diegóban élő, német származású multihangszeres fószertől, hogy a számtalan zenekaros kisegítés és szereplés mellett még ezt a projektet is bele tudta zsúfolni a naptárába. Steven Wilson melletti kötelezettségein túlmenően Marco még két (!) szólólemezt is megjelentetett idén (Above The Roses, Schattenspiel), valamint részt vett a The Mute Gods szuperül sikerült bemutatkozó lemezének elkészítésében is – munkamániájáról és extrém elkötelezettségéről talán 2007-es anyagának címe mondja el a legtöbbet (Housewifedogandtwokids). S ha Portnoy hiányát képes is pótolni ebben a trióban, Petrucci utánozhatatlanul briliáns játéka nyilván sokaknak fog majd hiányozni Levinék legújabb munkájáról. Ezért szigorúan csak e tudatban érdemes nekimenni az anyagnak, és nem is kell kimondottan ugyanolyan ötletkavalkádra számítani, mint az LTE esetében. Petrucci (és Portnoy) igenis hozzárakta azokhoz a kompozíciókhoz azt a bizonyos pluszt, és nagyrészt neki(k) köszönhetően kerültek azok az albumok az instrumentális rock legszebben ragyogó gyémántjai közé.

Persze nem állíthatom, hogy ez alkalommal túlságosan is visszafogták volna magukat Rudessék, ugyanis a bónuszokkal együtt több mint 70 perc muzsikát passzíroztak fel az albumra. Első nekifutásra nem is igazán lehet megemészteni a sokszor töménynek tűnő hangorkánt – legfőképpen persze akkor nehéz a dolog, amikor Jordan éppen hangszerére tenyerelve bugyborékol a legelképzelhetetlenebbül bizarr szólóhangszíneken. Hallhatóan társai azért nem mindig engedték élvezkedni, és egy pár repkedő dobverő minden bizonnyal észhez térítette Rudesst a felvételek során. Talán ennek, talán egészen másnak köszönhetően, de tény, hogy a mostani dalcsokor sokkal kerekebb, billentyűszóló-mentesebb és összeszedettebb, mint a túlságosan is jammelősre sikeredett bemutatkozás. Természetesen ezt az anyagot is teljes egészében és egyben jó igazán hallgatni, kedvenceim ennek ellenére mégis akadnak. Ilyen például az egyik bónusznóta, a botladozós és zakkant Habeas Porpoise, vagy a Chapman stickes, mechanikus ritmikájú Riff Splat. De sokszor felidézik az LTE legszebb pillanatait is a When The Gavel Fallsban, a Good Day Hearsayben, valamint a fúziós és kísérletezős, érdekes gitárfikcsikkel támogatott Witnessben. A lendületes nyitónóta, a Back To The Machine sem rossz, és a Shiloh's Cat számtalan nyávogós hangszíne is könnyen megbocsátható. Három év bőségesen elégnek bizonyult e témák érleléséhez, és ez most hallatszik is a végeredményen.

Néha persze túlságosan is improvizatív ez a muzsika, kicsit még talán öncélú is, azonban aki kellően elfajzott, illetve az egyes hangszerek szerelmese, biztosan jól ellesz vele. Még akkor is, ha Kindred Spirits-, Universal Mind- vagy éppen Paradigm Shift-féle döbbenetre már nem igazán kell számítani.