A magányos robot három, a világűrt átszelő és megtapasztaló album után visszatért a Földre, és köszöni, épp jól érzi magát. 2020-ban pedig mi másra van szükségünk, mint erre? John Mitchell, a Lonely Robot egyszemélyes szolgálója lezárta a világot közel hozó, egyben messzire vivő bolyongást, és sokkal személyesebb témákat pendít meg új lemezén, amit még a nyáron jelentetett meg.
Mitchell a dobokon kívül (amiben Craig Blundell segített) tényleg mindent, de szó szerint mindent saját maga írt, csinált, kevert, vett és játszott fel, még azt is el tudtam volna képzelni, hogy a nem túl szofisztikált borítóképet is egy állványra rögzített kamerával készítette, de a körítésben ismét Paul Tippett segítségére támaszkodott, aminek a mögöttes tartalma szorosan kapcsolódik a lemezen megpendített érzelmi hullámvasutat körbejáró témákhoz.
Az öt évvel ezelőtti, Please Come Home című első Lonely Robot-kiadvány annak idején elég szépen elkapott, rengeteget hallgattam, elég gyorsan megkedveltem ezt az űrös tematikát, aztán jött utána még két lemez, és igazából… nem történt semmi. Mármint azokat is hallgattam, kedveltem is, de nem jött az a reveláció vagy bármi, amit vártam. Mitchell beállt egyfajta „igényes progresszív rockzenét játszó” skatulyába, és onnan nem nagyon mozdult. Persze azért nehezen tudnám feltételezni, hogy képes lenne igazán rossz zenét játszani, maximum eseménytelent. Ha nem érzed magadénak ezt a világot, simán rá lehet vágni, hogy unalmas, mert valójában az új lemezen sem történik semmi olyan, amit nem hallottunk volna tőle.
Persze klasszak a dallamok, igényes a hangszerelés, bőven lehet oda-vissza hallgatni, viszont ha csak a háttérben megy, simán bele lehet hallani olykor, hogy „mi ez? Pain Of Salvation?″ (True story, azt hiszem, pont az Army Of One szólt éppen). A Feelings Are Good a már megszokott álmodozós, kicsit utaztatós, prog-szerű rockot hozza (igazából progresszívnek én ezt már nem is szívesen nevezném), és szokás szerint Mitchell világa elég szépen körülírható és azonnal felismerhető, ami szintén pozitívum. Csakhogy.
Csakhogy nekem negyedszerre már tényleg egy kicsit kezd semmilyenné válni, főleg, hogy nincsenek fülbe tapadó dallamok, és hiába hallgattam nyár óta, sok emlékezetes momentumot nem tudok felidézni. Azt is mondhatnám, hogy kicsit egysíkúan jó (mert a maga kategóriájában és világában persze tagadhatatlanul jó), amiből felráz például a hat és fél perces Life Is A Sine Wave meg a bő öt perces Keeping People As Pets, amelyek valamelyest megtörik a csendes, megnyugtató hullámzást.
Persze, ha épp ez lesz az első Lonely Robot-lemez, amit meghallgatsz, simán lehet, hogy nem érted, miért unalmasozom le, és az év egyik legjobb prog-kiadványaként fogod számon tartani – nem is vitatkoznék veled. És egy kicsit meg is hasonulok magammal, mert képtelenség 8 pontnál kevesebbet adni erre is, DE én sokkal felkavaróbb zenei utazást, izgalmasabb dalokat vártam. Aztán persze meglehet, hogy csak megorroltam Mitchellre, amiért otthagyta a világűrt.
Hozzászólások