Shock!

A Norvégiából származó, prog-doom-avantgarde metalos Madder Mortemet szerencsére nem bélyegezhetjük meg a kapkodós jelzővel. Több mint húsz éves felállásuk alatt mindössze hat stúdiólemezzel (plusz három demóval és egy EP-vel) jelentkeztek, és a legutóbbi anyagaik között is három-négy éves szüneteket tartottak. A friss korong pedig nem kevesebb mint hét esztendőt követően érkezett meg a legutóbbi Eight Ways után. A megfontoltság ebben az esetben persze nem csak a norvégokra jellemző, hiszen itt a Shock!-nál még mi is csak a tavalyi restanciákon és a töménytelen mennyiségű zenéken rágcsáljuk át magunkat, ámde hálistennek a ránk zúduló zeneáradatban akadnak még olyan csapatok is, akiknek érdemes mélyebben is beletemetkezni aktuális produkciójába.

Ilyen a még mindig megbízhatóan teljesítő Kirkevaag tesók (Agnete énekesnő és BP gitáros) által alapított Madder Mortem is, akiket a trollok a mai napig meg tudnak bélyegezni „a demók még jók voltak" gátlástalan és elcsépelt mottójával. Amire már tényleg csak „az ősrobbanás előtti idők voltak az igaziak" kijelentéssel lenne érdemes csak visszavágni, hiszen a feszkó sehol másutt nem volt nagyobb, ugye? Bár ennek igazából sok értelme nincs, hisz a csapat zenéjében tulajdonképpen ma is ugyanúgy megtalálhatóak az egészen korai stílusjegyek is. A gothic/atmoszférikus/doom jelleggel együtt megmaradtak az itt-ott érezhető progos elemek is, azonban a két utóbbi anyagon azért persze jóval intenzívebb és kiforrottabb muzsika hallható. Nagyjából úgy 2009 tájékán kezdtek megjelenni a bandánál a karakteresebb, odabaszósabb szerzemények, és egyre inkább kidomborodott a dalszerzői véna is. Az Eight Ways dalaival elég magasra fel is tették azt a bizonyos lécet, és az új anyaggal való első ismerkedéskor nem is igazán éreztem azt, hogy ezúttal megugrották volna ugyanazt a szintet. Az igazi lelkesedésem is csak kábé a hatodik-hetedik hallgatás után érkezett csak meg, úgy igazán, miután már „jobbra hallgattam" a dalokat.

Agnete M. Kirkevaag énekdallamai egyébként sem ragadnak rögtön a fülekbe, és hangszíne is túlságosan széles skálán kalandozik ahhoz, hogy mindenkit egyformán kielégítsen. Pedig gyakorlatilag mindenre képes a hangjával, az agresszív süvöltésektől kezdve a végletekig kidolgozott dallamokig, mégis néha hajlamos olyan túlzásokba esni, ami nem minden fülön „csúszik le". A nyitó Blood On The Sand az egyik legékesebb példa erre, amelyben az erőltetetten elüvöltözött „Wait for me" sor random ismételgetése egy idő után már irritáló is lehet egyeseknek, hiába próbál Agnete a Skunk Anansie őstehetsége, Skin stílusában érvényesülni. Ugyanakkor angyali kórusai és középtartományban erős regiszterei meg nagyon is magával ragadóak, s persze akkor sem jön zavarba, ha jóféle refréneket (Fallow Season) és ebben a közegben nem túl megszokott, ultramelodikus pillanatokat kell a mikrofonba préselni (Pitfalls). Bár akadnak azért kevésbé emlékezetes momentumok is a lemezen (Stones For Eyes, The Whole Where Your Heart Belongs), azért az olyan monolitok, mint például a letaglózó erejű riffel megáldott Returning To The End Of The World vagy a pörgős, vibráló Parasites erősen megalapozzák azt, hogy valóban tudjam szeretni ezt a korongot. Ez utóbbi nótában egyébként Mads Solás dobos játéka enyhén szólva is élményszámba megy, valamint a pozitívumok közé sorolható Tormod L. Moseng nyers basszus-soundjának kiemelése is a teljes anyagon.

A norvégok szinte a kezdetek óta tipikusan azt a fajta muzsikát játszák, ami elsőre semmi meglepetést nem okoz, sokadszorra viszont egyre inkább az ember bőre alá kúszik. Gyakran tényleg baromi nehéz elsőre kapaszkodót találni az albumaikon, és valljuk be: néha azért nem olyan nagy baj, ha egy zenei motívum, egy versszak vagy egy énekdallam örökre emlékezetes tud maradni (lásd: The Gathering: Mandylion – csak hogy egy stílusban idevágó példát említsek). Ezzel szemben viszont az is becsülendő, hogy az eladhatóság érdekében semmi esetre sem áll szándékukban felhígítani a zenéjüket, és nem hajlandók az aktuális trendeknek sem fejet hajtani. Ez azért elég fasza hozzáállás. Akinél például a Nightwish vagy az Amaranthe giccsfaktora mostanában enyhe émelygést és hányingert okoz, annak nyugodtan felírható a Madder Mortem a tüneteire, akár kezelőorvosa és gyógyszerésze megkérdezése nélkül is.