Shock!

A finn Manitou még 1998-ban alakult, ám ez mégis csak a második nagylemezük. Első, Mad Moon Rising című anyagukat egy azóta földbeállt kis kiadó hozta ki, majd a Firebox is piacra dobta, megbónuszolva, kicsit feltunningolva. Közben a srácok lenyomtak egy komplett turnét Paul Di'Anno vendégzenekaraként, sőt egy bulin még a kíséretet is ők adták a legendás ex-Maiden énekesnek. Második, Deadlock című lemezük idén látott napvilágot és nagy hiba lenne szó nélkül elmenni mellette!

A banda kezdeti elképzelése az volt, hogy a tradicionális heavy metalt prog elemekkel kiegészítve nyomják a jófajta muzsikát, valahogy úgy, ahogy a Queensryche és társai is tették anno. Később ez annyiban módosult, hogy igyekeztek a prog elemeket kissé háttérbe szorítani és átadni a terepet a fogós dallamokkal operáló, északi típusú heavy metalnak. A végeredmény olyasmi, mint amit a Nocturnal Rites újabb anyagain vagy még inkább a Thunderstone korongokon hallani. Szerencsére a prog elemek sem lettek teljesen kiiktatva, így a kiváló, ám méltatlanul elhanyagolt Last Tribe vagy a Pagan's Mind is be-beugrik egyes helyeken. Nemcsak a zene, de a színvonal is a fenti bandákat idézi, így kellemes perceket okozhat a lemez a jófajta, kissé azonban agyasabb, dallamos heavy metal kedvelőinek.

Hihetetlenül színvonalas az anyag elejétől a végéig, egyetlen töltelék vagy gyengébb téma sincs a lemezen. Változatosak, érdekesek a dalok, jól megírt, fogós énektémákkal és remek gitárszólókkal. Hatásként a fentieken túl is sok zenekar felmerül hallgatás közben, de szerencsére egyikük jelenléte sem domináns annyira, hogy zavaró legyen. Markku Pihjala erőteljes orgánummal és nagy hangterjedelemmel van megáldva. Magasakra is képes, leginkább azonban a középtartományokban érzi otthon magát, amihez passzolnak is a nóták, melyek általában középtempósak, szerencsére kevés a speedelés.

Egyenletesen magas a színvonal, ezért mindössze két nótát emelnék ki, melyek a többinél is kiugróbbak. Egyikük a Psychoracer, mely egy gyors, jópofa kezdőriffel indít, amit egy nyugis billentyű-betét vált, hogy aztán ismét visszatérjen a zúzda. Nincs azonban még vége a meglepetéseknek, hiszen újra megtörik a dal, mivel a vége felé egy kis jazz témázgatás is be lett építve, a zárás pedig egy király speed téma, tekerős szólóval. A billentyű egyébként gyakran felbukkan itt-ott, általában színesítő, szőnyegező jelleggel, ami még változatosabbá teszi a muzsikát. A lemez legjobbja a záró, koncepciózus Menace of War / The Black Meadow dalkettős. Előbbi instrumentális, az akusztikus témákat jófajta középtempós, zorkó riffeléssel váltogató nóta, melynek alaptémája természetesen az azt követő Black Meadowban is visszaköszön, Markku meg nagyon jó dolgokat énekel benne. Tökéletes lezárása egy király kis lemeznek, melyen a Manitou megmutatja, hogyan kell a heavy metalt fantáziadúsan, naprakészen és intelligensen játszani 2006-ban. Le a kalappal!