Shock!

Pár hónapja kint van már ez a lemez, de ahhoz képest, hogy a Manowar – elvileg – ma is a nagy nevek közé tartozik, elég nagy csend volt körülötte mindenfelé, így talán mi sem késtünk el túlságosan az ismertetővel. De ha igen, igazából akkor sincs semmi, hiszen akit érdekelt, az már rég meghallgathatta, aztán maximum kiérlelt állásponttal szállhat vitába velem, ha nem ért egyet azzal, amit leírok. Vagy talán választ tud adni a nagy kérdésre, amihez nekem egyelőre nem sikerült kulcsot találnom. Az utóbbi hónapokban ugyanis időről időre kísérletet teszek az 1988-as Kings Of Metal újravett változatával, hátha megértem, miért látta úgy Joey DeMaio, hogy ismét fel kell venni a Manowar legsikeresebb albumát, de egyelőre nem nagyon jöttem rá.

Az efféle újrajátszós változatoknak két esetben van igazi értelmük. Az egyik, ha az alapanyag ugyan klasszikus, viszont a korabeli limitált anyagi lehetőségek következtében szarul, idejétmúlt, a dalokhoz méltatlan módon szól. A másik, ha az adott csapat mostani felállása lényegesen jobb hangszeresekből áll a réginél, és még az évtizedek óta megszokott-megszeretett dalokhoz is hozzá tudnak tenni valami extrát. Netán a fenti kettő együtt. A végeredmény minősége persze még ilyen esetekben is kétséges, hiszen a régi érzésvilág, a fiatalkori lendület többnyire így sem hozható vissza. Ezért aztán a Testament First Strike Still Deadlyje a mai napig amolyan megugorhatatlan etalonként magaslik a hasonló próbálkozások fölé, de még az olyan újragondolások is ritkák, amelyek egyáltalán méltók az eredeti anyaghoz. Utóbbi körbe sorolom például az Exodus-féle Let There Be Bloodot vagy a tavalyi Annihilator-album, a Feast bónuszaként szereplő régi nóták új verzióit is, és a Battle Hymns 21. századi változatával sem voltak különösebb gondjaim. Hallgatói szempontból már ezeknek a kiadványoknak sincs sok értelmük, hiszen igazi pluszt nem hordoznak magukban, de amolyan kiegészítésnek, érdekességnek tökéletesek.

Mint kitalálhattad, a Kings Of Metal esetében kicsit rosszabb helyzet, mint a Battle Hymnsnél, ott ugyanis még talán lehetett azzal indokolni a vállalkozást, hogy az első lemez nem szólt igazán jól (bár egyébként a '82-es standardekhez képest Joey-ék már kezdőként is egészen okés hangzást pakoltak össze). A '88-as albumnál azonban nem, hiszen a Manowar akkoriban már elég nagy névnek számított Európában, ráadásul az Atlantic égisze alatt dolgoztak, és komoly költségvetés állt a rendelkezésükre. Magyarul az eredeti Kings Of Metal mai füllel is teljesen jól szól, csak emiatt semmi értelme nem volt bolygatni. Nyilván kicsit másként dörren meg a 2014-es változat, de jobbnak nem nevezném, és az akkori, illetve mostani zenészek között sincsenek eszelős kvalitás-beli különbségek. Sőt, Eric Adams 60 évesen épphogy nem tolja már ki olyan elementáris erővel a magasakat, mint negyedszázada – noha ma sem kell szégyenkeznie –, a tekerős-parasztvakítós iskolát képviselő Karl Logan meg körülbelül Ross Friedman cipőjét sem kötheti be, ha kreativitásról, karakteres szólókról, feelinges játékról beszélünk, és ehhez képest azért elég rendesen belevariált A Főnök témáiba. A dobosok ügye meg kábé mindegy: az utóbbi pár Manowar-lemezen elég egyértelműen dobgép hallható, és itt kicsit ugyan természetesebben szól a cucc, de fogadásokat azért nem mernék kötni rá, hogy valóban Donnie Hamzik játszotta fel az anyagot.

Ami magát a lemezt illeti, a csapat ezúttal lényegesen jobban beletúrt az anyagba, mint a Battle Hymnsnél: nemcsak a hangszerelést változtatták meg itt-ott, a koncerttapasztalatok figyelembe vételével, hanem a szövegekbe is kerültek új dolgok – a Blood Of The Kings 2K-s változatába például országok egész garmadáját szuszakolták bele pluszban, köztük Magyarországot is –, sőt, a dalsorrendet is elég alaposan megvariálták. Példának okáért mindjárt nem a Wheels Of Fire-rel, hanem a Hail And Kill-lel startol az album, ami amúgy nem rossz megoldás, de mindenképpen szokatlan. Azt viszont csakis üdvözölni tudom, hogy az ostoba Pleasure Slave itt már nem szerepel, bár a The Warrior's Prayer új változatát Brian Blessed teljesen vállalhatatlan ripacskodásával nyolcéves kor felett például ugyanolyan nehéz végighallgatni, mint az eredetit. Joey barátunk friss zümmögője is határozottan gyengébb a '88-asnál, személy szerint nekem ez sem hiányozna, bár ugye sokan a mai napig emiatt emlegetik a mestert A VILÁG EGYIK LEGJOBB BASSZUSGITÁROSAként, szóval hülye lett volna lehagyni a lemezről. (Függetlenül attól, hogy az említett titulus nyilvánvalóan még viccnek is rossz.)

Talán cinikusnak tűnhetek, pedig az eredeti albumot egyébként szeretem, szóval a dalokat alapvetően ebben az átértelmezésben sem rossz hallgatni. Még akkor sem, ha egyébként a Manowarnál körülbelül épp a Kings Of Metal idején indultak azon tendenciák, amelyek később teljesen elhatalmasodtak rajtuk, és olyan mértékben vitték félre a bandát, hogy ma már a diehard fanatikusok egyre szűkülő táborán kívül komolyan sem nagyon tudja venni őket senki. A céltalan, értelmetlen, tényleges hozzáadott-értéket nélkülöző megalománia egyébként itt is jelen van, hiszen a második diszk instrumentális verzióira például az égvilágon semmi szükség nem volt, és a Heart Of Steelt, illetve a The Crown And The Ringet is bőven elég lett volna egyszer felpakolni az első eresztésbe. A több sajnos nem mindig több.

Semmiképpen sem lett vállalhatatlan ez az újrakiadás, de zeneileg vagy produkciós szempontból nem látom túl sok értelmét. Gondolom, eleve inkább valami jogi-anyagi háttere lehet a megjelenésének... Aztán persze ha a nagy Joey azt mondja, hogy a metal szent ügye ezt kívánta, a nyáj úgyis gondolkodás nélkül kicsengeti a zsét a dupla CD-ért, szóval ők ezt alighanem másképp látják. Én viszont sokkal szívesebben hallanék a bandától egy jó új lemezt ilyen-olyan speciális cuccok helyett. Mármint úgy értem, egy tényleg jót, olyat ugyanis elég régóta nem csináltak.