Shock!

A kimondhatatlan nevű Jaya Hari das külön megkért, hogy én írjak kritikát az új lemezükről. Nos, legyen, bár a Mantra zenéje sosem volt az én világom, az előző lemezük borítója például sokkal jobban tetszett, mint a zene, egészen konkrétan csupán egy dalra figyeltem fel.

A körítésre most is ügyeltek, noha teljesen szubjektív módon nem igazán tetszik ez a grafikai stílus, semmi extra, az előző borító mérföldekkel szebb volt. És nem a színessége miatt. A dalok a szokásos hatásosan fogós, de voltaképpen egyszerű mantrás stílusban íródtak, bár jóval dallamosabbak, mint eddig. Hol van már az első idők nyers riffelése... Azt sem mondhatnám, hogy nem fülbemászó némelyik refrén, mert az. Viszont a zene puhulásával, lassulásával kicsit altatóvá is válik a zene helyenként. Néha egy kis punkos gyorsulás visszaránt, bár az sem annyira punkos, inkább valamiféle modern metalba oltott punkosság. De felrázott és az a lényeg. A hatos track, az elmaradhatatlan "harekisnázás" a lemez mélypontja, akusztikus gitár mellett énekelnek a vendégek, többek között Csató a Replikából vagy Kowa a Black-outból, mint híres "megtértek". Nos, úgy ahogy van, hamis az egész, rejtett trackként, viccből inkább fel lehetett volna rakni, de így a lemez közepén, mint önálló, "komoly" dal... Rossz. Fáj is a dobhártyám tőle jól. Utána a Hívlak című tételben is vendégszerepelnek énekesek, legalábbis Kowa, ha jól hallom, nos, itt is vannak hamis hangok a refrénben. A nyolcas dal végre visszahozza a súlyt a zenébe, ez sem egy bonyolult téma, de legalább eltalált kis pszichós darab.

Maradjunk még a dallamoknál. Jaya Hari das-nak méretéhez képest meglepően magas a hangfekvése, szokni is kell a hangját, meg nem is egy született igazi nagy torok, de a saját korlátain belül tisztességes amit előad, bár olykor hamiskás azért. Mondjuk nekem szimpatikusabb, mikor üvölt, abban sokkal nagyobb az erő, mint. A kilencedik számban viszont megint lassulnak, líra, vocoderrel, jaj. A tízes tétel egyszerű mantrás rockandroll alapú darab, a tizenegyes az, amiben megint jön a súly, ez az, ami tetszik zeneileg a lemezről, meg a második dal is, azt még nem írtam. A záró Hajnal pedig ismét akusztikus líra-szerűség, vagyis inkább lezárás, gyereksírással. Juhhé és van rejtett track is, vicces kis feldolgozás, na ez végre poénos rejtett dal, és aranyos is, hogy pont ilyet gyúrtak át. Egyébként egy George Harrison dal feldolgozása, nem hiszem, hogy a hallelujaht így üvöltözték volna valaha is, hehe.

Viszont. Némelyik szöveg elég nyílt "térjmegszöveg". Az egy dolog, hogy sosem értettem, miért jó az embernek feladni addigi egyéniségét, és csoportba tömörülni, megfelelően idomított egyengondolatokkal, amiket magáénak érezhet az, aki bizonytalan saját magában. Azt meg főleg nem szeretem, mikor a megtértek nem túl burkoltan próbálnak rávenni másokat arra, hogy az majd nekik is milyen jó lesz, ha. Ez a vélemény ugyanúgy szubjektív, mint ahogy a lemez mögöttes tartalma is az. Na jó, sarkítottam, persze nem minden szöveg krisnás, lehet némelyiket úgy értelmezni, ahogy a hallgató akarja. Csak, hogy szó ne érje a ház elejét.

Még mindig nem az én világom a Mantra, arra a pár darab dalra, amit megkedveltem meg a többire, amit nagyon nem, adok egy hatost.