Nem tudom a választ, ha esetleg megkérdeznéd: mégis, mire számítottam? Annál bizonyosan többre, mint amit 2017-ben láttam a Budapest Parkban. Ráadásul, ahogy ott is leírtam, nem egyszeri megbicsaklásról, hanem hosszú évek óta tartó, nyílegyenes lejtmenetről van szó (a) Marilyn Manson esetében. Zenekarról beszélni mondjuk nincs is különösebb értelme, hiszen újfent Brian Hugh Warner és aktuális szerzőtársa koprodukcióját hallhatjuk, amelybe utólag bevontak ugyan más zenészeket is, az ő jelenlétük viszont teljességgel marginális. Itt van viszont ez a tizenegyedik sorlemez a sokat látott név alatt, és valahogy újból elfogott a kíváncsiság. Igaznak bizonyul-e az utóbbi évek trendje, valóban elérte-e már a főhős saját kútjának legalját, és onnan visszapattanva folytatja-e a távolról akár biztatónak is tetsző életjelek küldését? Mintha történne valami, valóban, ott motoszkál a mélyben, vagy ez csupán a jól megkoreografált szemfényvesztés része? Nem tudom.
Ami biztos, hogy kevés előadónak sikerült a szememben olyan villámgyorsan, gyakorlatilag nullára leírnia magát, mint Mansonnak az Eat Me, Drink Me után. Akkoriban távozott mellőle Tim Sköld, akit aztán a láthatóan megfeszített kísérletezés ellenére sem sikerült pótolni. Az azóta született négy lemezről tulajdonképpen csak azért érdemes beszélni, mert azok anyagából össze lehetett volna rakni egy többé-kevésbé vállalható LP-t. Valójában viszont annyi történt időközben, hogy az abszolút kemény mag kivételével a nagyvilág elveszítette érdeklődését Marilyn Manson iránt. Jómagam szintén, de ez nyilván jóval kisebb súllyal esik latba. A We Are Chaoson tehát tulajdonképpen tét nélkül dolgozhatott, most éppen a countryzenész Shooter Jenningsszel, és a klipesített címadó dal kapcsán azt állapíthattuk meg, hogy lehet ez a lemez akár egy váratlanul kellemes meglepetés is. A tábortűz mellett, elkúrt életéről kissé spiccesen fuvolázó hajléktalan arisztokrata figurája tagadhatatlanul jól áll most ennek az örök színésznek, és ha ezt a képet sikerül pár jól sikerült dallal megtámogatni, nagyobb bajunk nem lehet.
Manson és Jennings együttműködésének kezdete 2013-ig, a Sons Of Anarchy sorozatig nyúlik vissza, amelyben hősünk is kapott egy kisebb szerepet. Nekifutottak azután ők ketten még David Bowie dalának, a Cat People (Putting Out Fire) feldolgozásával pedig nem is vallottak szégyent, amennyiben hozzátenni ugyan nem sikerült az eredetihez, annak apokaliptikus hangulatát viszont tűrhetően hozták. Na, ilyen minőségű nóták természetesen nincsenek a We Are Chaoson. Ez persze önmagában bocsánatos dolog, nem Bowie-val kell a mai Mansont összevetni, de a Cat People-ből az is kiderülhetett, hogy Jenningsszel aligha fog sikerülni súlyos dalok tömegét megírni. Az új lemez igazából pont olyan lett, mint amilyennek az ember ezt a kooperációt papíron elképzelte. Középtempó, melankólia, zsurló gitárok képei a falon, és a tokakirály forgatja a tűz felett a szalonnáját. És azt kell mondjam, hogy egy ideig működik is a dolog, nálam úgy a harmadik dalig (ez a Don't Chase The Dead, az új klipnóta, egyértelműen az album legerősebb momentuma). Ezután viszont lassan, de biztosan, újfent átcsúszunk a szürke zónába.
Roppant kellemetlenek a nyilván végtelenül őszintének, profánnak szánt dalszövegek. Elsősorban nem arra gondolok, hogy 2020-ban Manson képes megalkotni azt a refrént, hogy „Get behind me, Satan", inkább arra, amikor azt énekli hogy „You're dead longer than you're alive" vagy hogy „I'm not special, I'm just broken / And I don't wanna be fixed". És basszus, tényleg! Mintha Jennings idei Manson-verziója nem lenne önmagában is éppen eléggé lehangoló. Ez persze inkább csak a teljes képre igaz. Ha nem figyelek nagyon oda, és kis dózisokban hallgatom, a We Are Chaosban akad azért szórakoztató faktor. Meg egy csomó, hol jobban, hol rosszabbul eső utánérzés. Meg némi jól megérdemelt, megdolgozott, hiteles nyomor. Meg üresség is, és nem csupán a hangok között. Házon belül akadt olyan vélemény is, hogy ez egy leharcolt, öreg kazetta, ráadásul húzza is a magnó – én mégis találok benne olykor némi perverz élvezetet. Ha ennyivel kell beérni, hát ennyivel kell.
Nem mondom tehát, hogy nem érdemes megadni az esélyt ennek a lemeznek – a borító ezúttal sem hazudik: mintha lenne ott valami. Vagy valaki. Vagy mégsem?
Hozzászólások
Félre ne értsetek, nagyon szeretem a régi zenéit is, rengeteget hallgatom azokat, de szerintem zenészként most van a csúcson. Szerintem pozitívum, hogy tudja, nem 25 éves már és nem erőlködik feleslegesen a polgárpukkasztá ssal, hanem mert váltani egy nyugodtabb stílusra (ahogy láttam vele interjúkat, az édesapja halála igazán nagy hatással volt rá, mondhatni igazi mérföldkő volt az életében).
Aztán a végtelen várakozás ideje, mindig valami sokkal többet vártam tőle az előzőek alapján, mint ami aztán született.
Végül érdektelenné vált.
Elveszett az eredetiség, a kreativitás, a nagy pillanatok, a megújulás.
De a legújabb lemezzel szerintem hozta ezt. Számomra a régóta hiányolt Manson feeling tért vissza úgy, hogy nem önismétlésről, hanem megújulásáról beszélhetünk.
Az anyag szerintem spontán, őszinte, tartalmas, érett, bátran vállalható az életműben és korosabb előadói státuszban.
Korábban már élt ezzel a lehetőséggel a Mechanical... érában, csak akkor a maxik borítóján voltak Manson festmények, plusz a válogatás lemezén is. A borító nekem is tetszik.
Ez a lemez viszont 10/10. Nagyon eltalálta a hangulatot, nincs töltelék dal. Jöhetne a mechnaical után is.
Nekem a régi Manson lemezekről mindig csak 1-2 dal ragadt meg maximum. A Pale Emperor és a Heaven Upside Down viszont nagyon jók, szerintem simán a legerősebb lemezei közé tartoznak. Ez a legújabb megint inkább a régi vonalra hasonlít olyan értelemben, hogy a Half-Way & One Step Forward és a Solve Coagula kivételével az összes többi dal elmegy mellettem. Nem jön be ez a country - pop megközelítés.