Shock!

A svéd Necrophobic veterán csapat, ám ennek ellenére sosem számítottak különösebben felkapottnak, mi magunk sem foglalkoztunk velük túl bőkezűen a Shock! hasábjain. Pedig ott voltak a pionírok között a '90-es évek hajnalán, amikor a hideg, sötét és hosszú északi éjszakákon az a bizonyos nagy generáció elkezdte összekeverni a black metalt, a death metalt, a thrash metalt, a heavy metalt és még ki tudja, milyen irányzatokat. Mégis, a feketefémes vonalon a Dissection, a halálmetálból kiindulók közül a göteborgiak mindannyian sokkal többre vitték náluk. Nem szeretném megfejteni ennek okait, de az mindenesetre bizonyos, hogy amikor a Morbid Angel előtt láttam őket koncerten, egyáltalán nem voltak meggyőzőek. De ez csak egy lehetséges tipp a sok potenciális ok közül, ráadásul az akkori felálláshoz képest nyugodtan mondhatjuk: ez egy másik Necrophobic. Az új album pedig egészen kiválóan sikerült.

A Dawn Of The Damned a kilencedik lemez a csapat műhelyéből, és két évvel követi a sorban a legutóbbi Mark Of The Necrogramet. Utóbbi igen komoly visszarendeződést hozott a bandában, hiszen ott lehetett először hallani az 1993-as The Nocturnal Silence óta Anders Strokirk énekest, de a 2011-ben távozott gitárduó, Sebastian Ramstedt és Johan Bergebäck sem sokkal előtte tért vissza a fedélzetre. Az egyetlen fix alaptag, Joakim Sterner dobos nyilván alap, a múltkori leosztáshoz képest csak a basszusgitárosuk új Allan Lundholm személyében. Én pedig hajlamos vagyok belehallani egyfajta megszilárdultságot, extra magabiztosságot ebbe az albumba.

A Necrophobic nem akarja 2020-ban újraírni saját történelmét, azt csinálják továbbra is, amiben erősek: éppúgy nevezhetjük a zenéjüket deathrashes melo-blacknek, mint black-alapú, thrashes melo-deathnek, különösebben nincs jelentősége. A stíluselemek adottak, és egy kimondottan jó hangzású, fogós dalokkal teli albumban öltenek testet. A számok kiérleltségét nem tudom kellően méltatni: már a Mark Of The Necrogram is tetszett, de ez még annál is erősebb dalgyűjtemény, tényleg baromira hallgattatja magát. A banda bevallottan rá akart gyúrni a változatosságra, ami sikerült is nekik, emellett a gitárszólók terén is feltűnő az előrelépés. A tagok a '80-as évek nagyjait, Lynchet, Jake E. Lee-t és társaikat emlegették a felvezető interjúkban – konkrét megoldásokat tekintve nem pont őket nevezném irányadónak, de a megközelítés terén jó példát jelentenek. A virtuóz, kiművelt, megadallamos és szépen felépített szólók gyakorlatilag minden egyes dalban kiugróan sikerültek.

Persze mindez nem érne sokat bivaly dalok nélkül, azokból pedig bizony bőven akad. Voltaképpen üresjáratoktól mentes az album: már a nagyívű Aphelion intróból kibontakozó Darkness Be My Guide indító tika-tikája is meggyőző a jellegzetes blackes sikálásokkal, a meglassulós szólóblokknál pedig padlózol. De ugyanígy kiemelhetem az első felvezetésnek választott, már-már röhejesen ragadós Mirror Blacket, a gyilkos, címéhez méltó módon fergeteg-szerű riffeléssel operáló Tartarian Windset, netán a hét és fél perces The Infernal Depths Of Eternity tökéletes felépítését. De a szintén hét perc fölötti, epikusan gonosz The Return Of The Long Lost Soul még utóbbira is ráver egy kört: ennél kerekebb, hatásosabb, erőteljesebb, hangulatosabb dalt aligha lehetséges írni manapság ebben a stílusban. Ha pedig mindez nem lenne elegendő, a záró Devil's Spawn Attackben egy igazi legenda, Schmier mester vendégüvöltözik Anders mellett, és mondanom sem kell, maga a nóta is ehhez illő, mániákusan thrashes szögelést visz a nordikus sötétségbe.

Itt és most nagyon betalált nálam ez a lemez, az év kiemelkedő albumainak egyike, és ugyan nagy vívmányokat nem rejt, a topra tett nóták miatt megszavazok nekik plusz fél pontot az objektívhez képest. Azt is megígérem, hogy ha egyszer befejeződik a koncertstop, és elvetődnek hozzánk, nem a legutóbbi élő találkozást veszem majd alapul, hanem ezt a lemezt.