Az alma nem esik messze a fájától – szól a közhely, és ebben az esetben nehéz volna vitatkozni ezzel. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy Max Portnoy sokáig várt volna a zenei debütálással, hiszen társaival együtt még jóval azelőtt előrukkoltak a bemutatkozó Next To None lemezzel, hogy a hivatalos megjelenés kapcsán a napokban rendezett bulin legálisan berúghattak volna. Vicces belegondolni, hogy az apjára egyébként megszólalásig hasonlító Max még meg sem született, amikor a klasszikus Dream Theater-lemezek megjelentek, viszont már első hallásra egyértelművé válik, hogy a trónörökös minden bizonnyal szigorú zenei diétán nőhetett fel, és születése percétől igen komoly kiképzésnek vethették alá.
A nagy kérdés persze az, hogy a tényleg pofátlanul fiatal srácokból álló négyes első lemeze mennyire állja meg a helyét önálló produktumként. Pontosabban: lehetséges-e egyáltalán attól függetlenül objektíven értékelni, hogy mekkora vitathatatlan egyéniség bábáskodott a megszületésénél. Portnoy Sr. persze úton-útfélen azt hangsúlyozza, hogy ez a zene 101 százalékban a fiatal generációról szól, minden hang a srácok terméke, a munkamániás apuka pedig kizárólag az anyag rögzítésében – és tegyük hozzá: az aktív marketingben – asszisztált a kamaszoknak. Még hajlok is rá, hogy kisebb-nagyobb fenntartásokkal el is higgyem ezt neki, mindamellett, hogy alapvetően semmi szégyellnivaló nem lenne abban, ha itt-ott akár ötletekkel is hozzájárult volna a végeredményhez. Elvégre ki tudná visszautasítani egy ekkora tapasztalattal rendelkező, ráadásul abszolút fanatikus és megszállott rokon segítségét?
És akkor beszéljünk egy kicsit a lényegről is! Tegye fel a kezét, akit kicsit is meglep, hogy a zene irányvonala alapvetően nagyon közel áll a Dream Theater – rajongókat igencsak megosztó – kései munkásságához! A mélyre hangolt, elég súlyosan megdörrenő modern progresszív muzsika megközelítésében a Dreamen kívül erősek a James LaBrie szólólemezeire emlékeztető megoldások is, nem kevés modern, zúzós – Disturbed, Five Finger Death Punch satöbbi – hatással. A srácok jórészt hosszú, viszonylag komplex, 5-10 perces dalokban gondolkodnak, a szűk órába belepréselt kilenc nótát pedig sikerült megtölteni kellően változatos témákkal ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba a történet, bár nekem talán a viszonylag rövid, de ennek megfelelően direkt és jól eltalált You Are Not Me a kedvencem ebből a választékból. A Dream domináns hatása azonban minden szempontból tagadhatatlan. Nemcsak a riffek, hangszeres megoldások, hanem Thomas Cuce billentyűs/frontember orgánuma is elég kendőzetlenül LaBrie-re emlékeztet. Sőt, néhány helyen Jordan Rudess összekeverhetetlen szinti-hangszínét és ragtime-bohóckodását is sikerül elsütnie, amiért Draveczki Ádám feltehetőleg hallgatás nélkül is letöltendő szabadságvesztést fog követelni számára valamelyik fiatalkorúaknak fenntartott vendéglátó intézményben.
Mindent egybevetve azonban nem hallgathatom el, hogy a jelenlegi formájukban ezek a dalok nem (sokkal) többek, mint viszonylag jól sikerült stílusgyakorlatok. Elég jól mutatják, hogy ezek a kamaszkorú fiúk valóban fanatikusok, nagyon komolyan gondolják, amit csinálnak, zenei képzettségben és felkészültségben is erősek az alapjaik, de még nem állnak azon a szinten – ami csoda is volna 15-16 évesen -, hogy igazán karakteres, önálló egyéniséggel rendelkező és izgalmas dalokat írjanak. Nem minta bármelyik is kifejezetten rossz vagy pláne ciki volna, mert erről egyáltalán nincs szó, de egyelőre inkább csak a lecke szogalmas és precíz felmondására szorítkoznak a viszonylag jól behatárolt keretek között, kicsit leegyszerűsített Dream-paneleket és durvulós/hörgős közhelyeket puffogtatva. Ugyanez igaz a hangszeres teljesítményekre is: korukhoz képest kifejezetten felkészült zenészekről és széles eszköztárról beszélhetünk (külónösen Portnoy Jr. esetében), de a példaképekhez képest még bőven van hova fejlődni. Különösen igaz ez Thomas hangjára, hiszen éppen az menne csodaszámba, ha 16 évesen kialakult és képzett orgánuma lenne. Egyáltalán nem énekel rosszul a srác (tiszta és üvöltözős hangja is bőven az elfogadható kategóriába tartozik), de azért akad egy erős gyanúm, hogy ehhez igen sok támogatásra volt szüksége a stúdióban. Élőben valószínűleg komoly gondjai lehetnek ezekkel a témákkal, hiszen több helyen – például a Control refrénjében – még így is elég erőtlen/hamiskás lett a végeredmény.
A rideg valóság kétségtelenül az, hogy a Next To None-ra a kutya sem figyelne fel (és én sem hallgattam volna meg érdeklődéssel a Light In The Darkot), ha a dobost nem úgy hívnák, ahogy, és nem annyi idősek lennének, amennyi. Hangsúlyozom, hogy ez nem azért van, mert a zene rossz volna, sőt: a magam részéről a fél karomat odaadtam volna, ha gimis koromban (vagy akár most) ilyen dalokat tudtam volna alkotni, és Mike Portnoy is teljes joggal büszke a fiára. De ha elfogulatlanul próbáljuk értékelni, és az elitligához viszonyítjuk ezt a teljesítményt – márpedig miért ne tennénk, hiszen ez a zenekar bevallottan oda törekszik, és néhány év múlva nagy valószínűséggel oda is tartozik majd –, akkor ez a lemez még csak egy hosszú út nagyon ígéretes első lépésének tekinthető.
Hozzászólások